Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sárkányvihar 3. rész

2012.08.01

 A dal

 

Gréta a vacsoránál feltűnően hallgatag volt, de ezt szerencsére senki nem tette szóvá. Levendula kisasszony semmiségekről fecsegett, közben kerülte Apa tekintetét.

De a lánynak most nem jutott az eszébe, hogy vajon min veszhettek össze már megint. És már Linára sem gondolt – a szeretett Linára, aki holnap érkezik –, és egyik barátnőjére sem, csak az üresség dobolt a fejében, semmi más. A néma üresség, az András nélküli üresség…

Gréta felemelte az asztalkendőt, és az arca elé emelte, ahogy némán felzokogott.

Aztán csend. Gréta nem hallotta Levendula kisasszony dühöngését, hogy nem illik a szánkat az asztalkendőbe törölni, egyáltalán összepiszkolni nem illik a szánkat; nem hallotta, ahogy Apa hősiesen védelmezi a lányát, de Levendula kisasszony elkapja a tekintetét. Nem hallott semmit.

Egyetlen szó nélkül állt fel az asztaltól, nem várva meg a könnyű vacsora után desszertként fogyasztott szőlő eltüntetését. Levendula kisasszony hosszan nézett neveltje után, akinek lassú, gyászos léptei rohanássá váltak, ahogy a lány elérte a csigalépcsőt.

- Úgy vélem, ön nincs tisztában a mi szőlőfogyasztási szokásainkkal – törte meg a beállt kínos csendet.

- Izabella nyilván alaposan átgondolt kérésére több mint tíz évig nem láthattam a lányomat. Jóval több mint tíz…

A férfi pillantása elrévedt. Gréta édesanyja valóban évekig elrejtőzött férje elől, és csak most, Izabella halálával ismerhette meg ő a lányát.

Levendula kisasszony kissé felhúzta az orrát. Izabella igenis átgondolta azt a döntést! Nem akarhatta, felelősségteljes asszonyként, hogy a lánya egy ilyen helyen szenvedjen! Nem is csoda! A végén még meghűlik szegény kislány…

Csak azt vették észre, hogy mindketten elérzékenyültek. Milyen rég éreztem ilyet… gondolta a nevelőnő, és igyekezte elnyomni szeme furcsa, könnyhozó csillogását. Mennyire örülök, hogy itt van ez a két bolondos nő, mosolyogta meg magát a férfi. Szinte jó érzés…

Levendula kisasszony váratlanul tétován elmosolyodott. Furcsa volt, de jó. Milyen régóta élt komorságba burkolózva…

- Mit is mondtál a szőlőről? – kérdezte a férfi.

- Igaz is! Mi a szemeket félbevágva esszük, előbb a magot, mert jótékony hatású szétrágva, azután pedig magát a gyümölcsöt.

Viharvár ura felvonta a szemöldökét ennyi okoskodás hallatán.

- Ezt is csak te találhattad ki – nyögött fel. Camille sértődötten elfordult.

- Semmit nem értesz!

Az élet visszatért a rendes kerékvágásba. A férfi és a nő megállás nélkül szapulták egymást megint.

És egyikük sem vette észre, hogy már nem magázódnak jéghideg közönnyel.

 

 

- Ne sírj már… holnap megjön Lina… mindjárt megoldódik minden… csak alszol egyet… és már el is van szépen felejtve az egész…

Lili hasztalanul próbálta vigasztalni úrnőjét. Gréta arcán patakokban folytak végig a könnyek, mintha soha nem akarnának felszáradni. Ez ment napok óta. Viola az éjjeliszekrényen lóbálta a lábát, és közben tudta, hogy amíg Gréta nem hagy fel az önostorozással, semmi sem jön rendbe.

- Még korán van – mondta halkan, de érezte, hogy a Grétát körülvevő sötétségen hangja nem tud majd áthatolni. – Talán sétálhatnánk egyet…

Hangja mégis eljutott úrnője füléig. A lány bólintott, és hagyta magát levezetni a toronyból.

A két kobold a zeneteremhez kísérte őt. Gréta tétovázva kinyitotta az ajtót, ami párnázott volt, a falakkal egyetemben – tökéletesen kizárta a külvilágot.

- Éjfélkor jövünk érted – suttogta a koboldnő. Úrnője ismét bólintott, és óvatos léptekkel közelebb osont a zongorához.

Leült a szürke, párnás kisszékre. Hallotta az ajtó csukódását, azután a zár kattant, és Grétát elnyelte az üres csend mély torka.

Ujjai az elefántcsont billentyűkre simultak. Még a sötétségben is tudta, melyik hangot kell játszani, mert ez volt az a dallam, amit Anya csalt ki a hangszerből valaha.

Gréta mély kábulatba zuhant. Ajkai szétnyíltak, és akadozva egy dal tört fel közülük. A lány azelőtt soha nem ismerte, és valami furcsa, idegen nyelven íródott. De benne volt Anya és Apa, és Levendula kisasszony is, és koboldok, és egy sárkány… és a dal újra meg újra visszatért egy régi, ködös emlékbe vesző fiúhoz, akit ő soha nem fog elfelejteni…

Gréta könnyei lassan elapadtak. A lány feje a hangszerre bukott, és mély, álomtalan pihenésében csak a dal zavarta meg újra és újra…


 

Naptáncos küzdelme

 

A lány hátraugrott. Félt sárkánya dühétől.

De Naptáncos ezúttal hozzá sem szólt. Elég volt egy pillantást vetnie Ébresztője riadt arcára és a kéken lángoló épületre, mindjárt tudta, mi történt.

Marina odabent feküdt félholtan. A Vízmester tűzbe borított mindent, de a Keltető csak egyre tudott gondolni: megérdemlem.

Az Újonc még nem tombolta ki magát. Szárnyra kapva kirepült a házból, és már-már lángcsóvát fújt a lányra és hintójára, amikor egy vörös szárny eltérítette röptét.

- Aarghh! – üvöltötte az Újonc, és rátámadt arra az átkozott napsárkányra. – Hagyj bérrrhkén!

- Indulj! – sikoltotta a lány, miközben beugrott a hintóba. Kocsisa néhány pillanatig azt mérlegelte, helyes-e itthagyniuk Naptáncost, de az Úrnő rémült sikolyai meggyőzték.

Épp időben – így ugyanis ki tudott térni az Újonc egy támadása elől.

A lány eszelős sikolyokat hallatott. Naptáncos éppen Marinát akarta kihozni a lángok közül, de kedvesének arcát látva az Újoncra támadt.

- Senki nem bánthatja azt, aki az enyém! – üvöltötte földöntúli hangon, és farkával az Újonc felé csapott.

A vízsárkány a földre zuhant.

Megérdemelte, gondolta Naptáncos, aki még mindig dühösen fújtatott a test mellett.

- Végzek veledrrrh! – bugyborékolta az Újonc. De már csak bugyborékolta, mert a napsárkány vad csapása után a saját vérében fürdött.

- Azt te csak hiszed – búgta lágyan Naptáncos. Az Újoncnak még feleszmélni sem volt ideje, máris halálos ütést mért…

Mellé.

Marina támolygott ki a tűzből. A hajdan gyönyörű lány haja most füstszagot árasztott, ruhája több helyen is megpörkölődött, és – Naptáncos most látta csak – szép arcát egy mély, friss vágás csúfította el. Még vérzett.

A lány felbukkanásával meglepte Naptáncost és elég időt adott a Vízmesternek ahhoz, hogy az félregördüljön a halálos csapás útjából.

- Marinahh – suttogta. Naptáncos az égre emelte tekintetét.

- Az előbb majdnem megöltél – rebegte a lány. Naptáncos felhorkant mélységes undorában: Marinát rajongással töltötte el, hogy kedvese majdnem végzett vele.

- Megmentettél – lehelte a Vízmester. Naptáncos dühe feltámadt.

- Te viszont még valakit majdnem megöltél! - üvöltötte.

- Hagyd békén! – sikította Marina.

Naptáncost untatta a dolog. Hát így állunk, gondolta. Mivel bűvölhette el ez a bolond Marinát?

Választ persze már nem kapott rá. Lassú, vitorlázó szárnycsapásokkal indult kedvese után.


 

Szőlőmag és paradicsom

 

A sírással töltött napok olyan gyorsan pörögtek, hogy Gréta szinte észre sem vette, hogy a születésnapja rohamosan közeledik. A nyolcadik hónap első hetében jártak, és a lány éppen az utolsó nap reggelére ébredt a zongorán.

Szemét meglepetten nyitotta ki: akkor hát nem csak álmodta az ismeretlen nyelven íródott dalt?

Lili zörgetett be az ajtón – Gréta nem hallotta a párnás ajtón a kopogást, de sejtette, hogy a kislány udvarias lesz.

- Éjfélkor nagyon mélyen aludtál – szabadkozott azonnal. – Jobban vagy? Nagyon piros a szemed még mindig!

- Neked is jó reggelt – mosolygott rá szélesen úrnője. A koboldkislány szeme tágra nyílt.

- Minek sírni, ha egyszer sokkal fontosabb dolgunk is van? – kérdezte Gréta. – Induljunk reggelizni!

Levendula kisasszony éppen Apával veszekedett, mint rendesen.

- Mondd meg a szakácsnődnek, hogy ma estére a szőlő úgy legyen, ahogy azt már ezerszer elmagyaráztam! Félbevágva! – rikácsolt nem túl bájosan a nevelőnő.

Apa zavartan állt. Őt is körüllengte a titok füstje, hiszen szakácsnő nem volt! Kinek szóljon? Jaj, pedig most már Camille kedvére kéne tenni!

- Anya egész éjjel ezzel vesződött – jegyezte meg halkan Lili.

- Pfuj! … nem kellett volna… gyűlölöm azokat az apró keserű magokat!

- Na… kérlek, kóstold meg! Csak tereld el a nevelőnőd figyelmét egy pillanatra, amíg felszolgálunk!

- Öhm… Levendula kisasszony… milyen csinos ma reggel! – vágta ki a kis úrnő.

- Ó, hát így látod? Hm. Különös. – A nevelőnő gúnyosan Apára villantotta tekintetét. – Legalább szerinted így van, kisasszony.

- De igazán nagyon…

- Remek… – a kisasszony ajkát pengevékonnyá szorította – nem ez a ruha volt rajtad véletlenül tegnap este is?

- Elaludtam.

- Hát a macska?

Szent Isten! Miranda cica!

- Etettük! – tátogta Lili úrnője felé.

- Akkor jó! – lélegzett fel a lány.

- Tessék? – vonta fel Apa a szemöldökét.

Összefogtok ellenem, mi? gondolta Gréta dühösen. Engem csak senki ne szorítson sarokba!

- Még alszik – mondta végül, néhány pillanatnyi kínos csend után.

- Azt ismételd meg, amit az előbb mondtál!

- Á, megjött a reggeli! – kiáltott Gréta. – Ezek a konyhalányok igazán csendesen dolgoznak! – és Apa megesküdött volna rá, hogy lánya kacsint egyet.

 

 

Levendula kisasszony fogai elégedetten őrölték az utálatos magvacskákat. Gréta is bekapott egy-két szőlőszemet, de a magokat az asztal alá pöckölte egy óvatlan pillanatban.

- Mit művelsz? – a kisasszony hangja lecsapott a lányra. Gréta felkapta a fejét.

- Én csak…

- A szőlőmag fogyasztása rendkívül hasznos az egészségedre nézve! – fakadt ki Camille. – Mondd meg a lányodnak, mondd meg, mondd meg, MONDD MEG!

- Ekkora patáliát csapni egyetlen kis mag miatt! – dühöngött Lili, és integetni kezdett úrnőjének.

Te… azaz én, Gréta… enni… szőlőfürt… szőlőszem… ez az! Mag! … finom… enni… gyorsan… sértődés…

Gréta próbálta fordítani, de nem nagyon sikerült. Főleg, hogy közben a kisasszony megállás nélkül duruzsolt a fülébe: – Az a barátnőd, a Linácska… már napok óta itt kellene lennie… hol késhet vajon?

- Ne merészeljen gonoszkodni velem! – pattant fel Gréta. Levendula kisasszony is talpra ugrott.

Pofon csattant. Gréta könnyezni kezdett a fájdalomtól, de nem hagyta abba.

- Ki mondja, hogy magának joga van sértegetni a barátaimat? – üvöltötte sírós hangon.

Újabb pofont kapott, de amikor ő is ütésre emelte a kezét, Apa elkapta a csuklóját.

- Lányok, ilyen butaságon ne veszekedjetek! Gréta, tiszteld a nevelőnődet! Camille… ne sértegesd a lányom!

Gréta igyekezett onnantól a két felnőtt kedvében járni. Levendula kisasszony kérésére – és Lili mutogatására – meg is kóstolt egy szőlőmagot a tányérjáról.

- Csokoládé? – suttogta meglepetten. Viola tehát csokoládébogyókat tett az ő adagjába!

 

 

Aznap délután valami szokatlant tapasztalt. Lilit nem kötötte le a beszélgetés, pedig a Viharsárkányról szólt.

- Min jár az eszed? – tette fel végül Gréta a kérdést.

- Semmin… csak tudod, ma Anya paradicsomot főz be!

- Mehetünk! – vágta rá Gréta. Lili ennyiből is értett, már vezette is a konyhába.

A konyha az ebédlőből nyílt, kicsi ajtó volt egy falikép mögött.

- Mersz térden csúszni? – gúnyolódott egy koboldnő. Gréta felemelte a fejét, de rögtön be is verte – még át kellett másznia valahogy a lyukon.

- Persze! – vágta rá, és felállt.

A konyha már emberekre volt méretezve. A lány meglepetten figyelte a koboldokat, ahogy egy piros lével töltött üveg szájára valami sárgásat húznak, és azután körtáncot járnak, mintha csak májusfa lenne az üveg.

Közelebb lépve látta, hogy madzaggal kötik be az üveg száját, ezért olyan, mintha táncolnának, amikor körbefutják az üveget.

- Viola! – kiáltotta. A koboldnő tekintélyt parancsolónak tűnt, ahogyan felé közeledett.

- Szervusz – köszönt mosolyogva. – Nézd, ott azt a nagy üstöt! Onnan merik ki a paradicsomlevet!

A koboldok láncként adogatták fel az apró, üres csöbröket, és egy másik lánc paradicsomlével megtöltve adta vissza mindet. Azután egy magas kobold beleöntötte az üvegekbe.

- És az pedig ott az üveg kötözése. Marhabéllel – fintorodott el Lili.

- Segítenél, naccs’kisasszony? – kiáltott oda egy fehérbe öltözött koboldférfi. Grétának nem tetszett túlzottan.

- Persze – vont azért készségesen vállat, és közelebb lépett.

A marhabelet (pfuj, mondogatta Lili) vízbe áztatták, aztán ráhúzták az üvegre.

- Ez így ráragad! – panaszkodott Lili, aki csak nézve a műveletsort, együtt érezni próbált Grétával. ­­­– Minek megkötni?

- Hogy biztosan rajta maradjon! – mosolygott rá Viola, és barackot nyomott a kislány fejére. Lili egy „Anya, hagyjááál!”-lal elrohant.

Gréta félórával később izzadtan fejezte be a munkát. A fehérruhás kobold azonban nem dolgozott. Mint kiderült, az ő felesége a gúnyolódó koboldnő, és egyikük sem dolgozik, munkafelügyelet elnevezés alatt.

- Ancilla – mutatkozott be kurtán a nő. Férje nem volt hajlandó megszólalni.

- Ne is foglalkozz velük – javasolta Viola. Gréta nem válaszolt. Nem tett jót a kedvének a házaspár modortalansága.

Mire visszajutott a szobájába porosan és paradicsomosan, holtfáradt volt. Piszkosan hanyatt dőlt az ágyán, de hirtelen felült.

- Minek főztetek ennyit?! Nem is szeretem a paradicsomlevet!

- Hát… nem is a tiéd lesz – nevetett fel Lili. – Csak egy egészen keveset kaptok!


 

A viszontlátás

 

- Lina! – kiáltotta Gréta. – Végre megjöttél!

- Jaj – sóhajtott barátnője, kibontakozva az ölelésből –, ne is mondd! Szegény lovak már otthon is fáradtak voltak, meg kellett állnom kicserélni őket.

- Szegény – ölelte át Gréta másodszorra is. – Úgy hiányoztál!

- Te is nekem – mosolygott Lina, és letörölt barátnője arcáról egy kósza könnycseppet.

Gréta Lina háta mögé sandított. Úgy volt, ahogy sejtette – a lány saját, vörösesbarna hintójával jött, aminek az ülései puha, fekete bársonnyal voltak bevonva.

Lina haja volt vörösesbarna, szemei pedig feketék. Ez a két szín vált családja védjegyévé a lány tehetségének kibontakozásával, ahogy elsötétült a szeme. De erről a tehetségről soha nem beszélt senkinek, csak Grétának. Nem tudhatták meg, hogy előre látja a jövőt, hogy ne használhassák ezt ki.

- Gyere csak, azt majd utánunk hozzák – mondta Gréta, barátnője jókora utazóládája felé intve. Lina bólintott, és elindult Gréta nyomában be, Viharvárba.

Gréta megállás nélkül figyelte a lány arcát, hogy amint rosszul érzi magát, azonnal kimenthesse Levendula kisasszony és Apa karmai közül.

Erre azonban nem volt szükség egy ideig.

 

 

- Üdvözlöm, kisasszony – hajolt meg Apa Lina előtt. A lány szégyenlősen mosolygott kútmély, jövőbe néző pillantásával.

- Boldog vagyok, hogy itt lehetek.

Udvariasan köszönt Levendula kisasszonynak is, a nevelőnő azonban csak felhúzta az orrát.

- Mit is mondott, hogy milyen a családi állapota? – érdeklődött udvariasságot színlelve.

- Ó, én még nem vagyok férjnél – pillantott Lina aggodalmasan Gréta felé.

- Sejtettem – dünnyögte Levendula kisasszony. Gréta megszorította barátnője kezét. Ne aggódj, sugározta belé.

- Jaj, a szüleim! – tett úgy Lina, mintha csak ekkor kapna észbe. – Sajnos az utóbbi időben sokat veszekedtek, de békésen elválnak útjaik – mosolygott. Gréta nem tudta nem észrevenni az árnyalatnyi hazugságot a mondatban. Békésen?!

- Na de hölgyeim! – kiáltott fel hirtelen Apa. – Ideje egy jó adag teának!

A lányok megkönnyebbülten szorongatták egymás kezét, ahogy átmentek a szalonba. Levendula kisasszony ragaszkodott hozzá, hogy ő készítse a teát.

Sajnos meg kellett állapítaniuk, hogy a kisasszonynak szinte még a teája is csipkés. Undorító, híg, lila színű folyadék volt, benne apróra tört szőlőmaggal, az egészség érdekében.

Pfuj, rázkódott meg Gréta, de nem szólt. Lina sem mert megjegyzést tenni, de egymás arcán az undor és az utálat tömény elegyét látták tükröződni a lányok.

- Nos, a személyzet teája egészen pocsék – fordult Apa felé Levendula kisasszony, újabb kedélyes társalgást kezdve. – Szólt már nekik a problémáim ügyében?

Apa zavartan nézelődött. Kinek szóljon? Gyerekkora óta itt nevelkedett, és személyzetet sosem látott… és a szülei meg az ő szüleik sem!

- Természetesen – mondta aztán halkan.

- Remek – mosolygott savanyúan Levendula kisasszony, amiért a férfi fenntartotta a békességet.

Lina ezalatt csendesen felállt. – Gondolod, hogy elkezdhetnénk? – súgta Grétának.

- Persze – mosolygott ő. – Apa, elvonulunk kekszet sütni!

- Vagy úgy! – csapott le Levendula kisasszony a kínálkozó alkalomra. – Szóval már a kisasszonyok sem bíznak a konyhában!

- Dehogynem! – vágta rá Gréta. – Egyszerűen csak szeretnénk végre pihenni egy kicsit!

A kisasszony arcára lassan ráfagyott a gúnyos mosoly. Gréta elkapta Lina csuklóját, és átvonszolta az ebédlőbe. Lina meglepetten figyelte, ahogy félrehajtja a faliszőnyeget.

- Nézd – mosolygott Gréta, és bemászott a konyhába. – Ahogy elnézem, most Viola éppen pihen.

- Gréta! – sikkantott valaki, és a még térdelő Lina szeme előtt megjelent valami. Egy… egy… kobold!

- Gréta – suttogta Lina rettegve. – Az egy… egy…

- Tudok róla – mosolygott barátnője a lányra. – Viola kobold. Ők ügyelnek az egész várra személyzet helyett, a ládádat is ők vitték fel. Viola kislánya, Lili az én barátnőm, csak ő érte el, hogy ne legyek magányos nélkületek. Viola a szakácsnő… Viola, akkor egy kicsit elhagynátok a konyhát?

- Természetesen – bólintott a kobold, és egy szempillantás alatt eltűnt.

Lina lassan felébredt a kábulatból.

- Te ezt honnan tudod? – suttogta.

- Lili lelepleződött, pedig a láthatatlan testőröm kellett volna, hogy legyen. De ezért senki nem haragszik rá! – emelte fel hangját az úrnő. Viharvár megremegett a koboldok szégyenétől.

 

 

Alig telt bele egy óra, Lina már kipakolt, és végre foglalkozhattak az almás-körtés kekszekkel. Gréta gyors mozdulatokkal szeletelte a gyümölcsöt, Lina a tésztát keverte össze, miközben próbálta megérteni a Viharsárkány történetét.

- És a vihar? – kérdezte halkan Lina. – Amiről írtam is neked!

- Talán csak akkor fog bekövetkezni, amikor felébred a Sárkány – mondta Gréta, nem túl nagy meggyőződéssel. – Fel kell ébresztenem.

- És mégis hogyan? Mondd meg! – követelte Lina. Gréta megrázta a fejét, hogy megtisztítsa a rossz emlékektől.

- Azt hiszem, a puszta jelenlétem fogja magához téríteni. De van még valami… egy kis baj. Belém fog szeretni, és muszáj, hogy én is… belé. Csak ugye nekem már van…

Néhány könnycseppet sietősen kitörölt a szeméből, és elrohant. Lina gyors léptekkel követte.

Egy párnázott falú terembe érkeztek, tele hangszerekkel. Gréta a zongoránál ült, játszott és énekelt, és a könnyei megállás nélkül csorogtak végig az arcán.

Lina is érezte, hogy ismeretlen a nyelv, de furcsa módon megértette. Gréta most beavatta legféltettebb titkába, megengedte, hogy hallja a titkos dalt.

 

- …És a Sárkány…

Volt egy fiú és egy lány…

De az ősi átok a családon ülve

Mindörökké kísértette

A Sárkány…

Volt egy fiú és egy lány…

A szerelemnek az útjába áll minden

Megoldás már nincsen…

A Sárkány…

Volt egy fiú és egy lány…

A koboldok is védik a lányt,

Sárkányuknak menyasszonyát,

És hiába nem szeretné

A Sárkányt mégis felébresztené…

Volt egy fiú és egy lány…

De az útjukba áll

A Sárkány…

A szerelem győzelme volna csoda talán…

Nemzedékek óta teher ez az átok

És ez a lány fogja

Megmenteni a világot

De nem érzi már

Hogy a szíve égig száll

Mert szerelmét elvette tőle

A Sárkány…

 

Gréta testét megint a hideg rázta. Bordáinál furcsa nyomást érzett, és gerince is mintha mindjárt szétroppanna.

Lina mindebből semmit nem látott, csak azt, hogy Gréta megbízik benne.

- A Sárkány… – ismételte tiszta hangon Gréta az utolsó sort, lenyelve könnyeit. – A Sárkány…

Lina odalépett hozzá, hogy átölelje, de ő eltolta magától.

- Ma lesz egy szertartás. Éjfélkor. Ideje sietnünk.


 

Éjféli szertartás

 

Lina meglepetése határtalan volt Gréta szobáját látva. De nem volt ideje kicsodálkozni magát, mert barátnője egy eldugott ajtón át a fürdőbe vezette.

Sietniük kellett, és ezt Gréta jól tudta. Saját magát is zavarta, hogy ezt mondogatja minden pillanatban, de nem állt meg. – Sietnünk kell, sietnünk kell, sietnünk kell – hajtogatta.

A koboldok fantasztikus illatú fürdővizet készítettek. A két lány segített egymásnak levetkőzni, és együtt ültek be a vízbe. Gréta önkéntelenül is elmosolyodott a régi emlékekre gondolva. Lina volt számára az egyetlen igaz barát, aki előtt nem kellett szégyellnie semmit.

Rózsaillatúan másztak ki a kádból. Gréta szótlanul öltözködött, de Lina nem tudott megállni egy kérdést.

- És ha egyszer… ti ezzel a sárkánnyal…

- Nem tudom – válaszolt Gréta. – Nem tudom, hogy egy ember és egy sárkány hogy szeretheti egymást, de valószínűleg nemsokára rájövök.

Lementek a csigalépcsőn. A vacsora már tálalva volt, és Gréta úgy sejtette, hogy Lili éppen Miranda cicát eteti valahol.

A lányok alig érezték az ételek ízét, pedig Viola kitett magáért. Hús volt paradicsomlével és sajttal, óvatosan fűszerezve. Grétának nyilván nagyon ízlett volna, ha nem izgul annyira.

- Jó éjszakát, kisasszonyok – köszönt Levendula kisasszony, fel sem nézve a desszertből. A gyümölcsös keksz volt az, amit Viola befejezett, miután Gréta úgy elviharzott.

- Jó éjszakát, lányok – mosolygott Apa, néhány levelet böngészve. Gréta nem lepődött meg ezen, tudta jól, hogy édesapja olykor-olykor kap néhány levelet egy régi ismerősétől. Állítólag még őt, Grétát is látta ez az ismerős, csak akkor a lány még egészen kicsi volt. Még akkor, amikor Anya és Apa együtt éltek Viharvárban. Azelőtt, hogy Anya eltűnt volna lányukkal együtt.

Nem beszéltek, amíg a szobában ülve várták az éjfélt. Gréta a furcsa, idegen nyelven íródott dalt énekelgette, és próbált közelebb húzódni a tűzhöz, így menekült a testét mardosó fagy elől, Lina pedig a jövőt böngészte.

Gréta hirtelen megfordult, de azt kívánta, bár ne tette volna. Mindig megrémítette Lina kútmély pillantása, ahogy mereven maga elé néz, de nem azt látja, ami a szeme előtt van.

És ekkor Lina felsikoltott. Zuhanást látott, de nem tudta, mi történik… és ő, a vakmerő lány rettegni kezdett.

- Mit keresek én itt? – kérdezte hangosan magától, de csak ő hallhatta.

Valaki megrázta a vállát.

- Lina! Térj magadhoz! – kiabálta Gréta. Hangja alig tudott áttörni a jövő falán, de áttört. – Lina!

És barátnője szeme lassan újra megtelt élettel. Visszatért bele a fény, és a zuhanás is csak egy ködös emlékbe veszett.

- Mi történt? – kérdezte félve Gréta. Lina megrázta a fejét.

- Semmi.

- Megtiltom, hogy a jövőbe nézz! – kiáltotta Gréta. – Mi történt?

- Nem emlékszem – mondta Lina halkan. Hazudott. De Gréta nem látott át rajta, és így újra biztonságban érezte magát. Nem, Gréta nem tudhatja meg. Veszélyes a jövő, és… Gréta ezt nem tudja meg soha!

Lina gyorsan elmormolt néhány szót a fogai közt, úgy, hogy Gréta ne hallja. Egyikük sem bírta volna elviselni a jövő ismeretét.

Mire elérkezett az éjfél, a varázslatnak köszönhetően mindketten elfelejtették, hogy Lina aznap este a jövőbe nézett. Maga Lina emlékezett ugyan arra, hogy látott valamit, de csak homályosan, és ezt gyorsan emlékeinek legrejtettebb zugába száműzte.

 

- Halkan – suttogta Lili éjfél előtt néhány perccel. Kiosontak Gréta szobájából, de nem mentek tovább. Lili megállt az ajtó előtt, és várt.

- És most? – kérdezte úrnője.

- Nyisd ki!

Gréta nagyot nézett. Hogyhogy nyissa ki? Mivel? Hogyan? Vagy a szobájába mennek vissza?

Lili lehúzta Grétát magához, és a fülébe súgott valamit. A lány bólintott.

Kezében ott szorongatott egy üveget, tele paradicsomlével. Óvatosan leszedte róla a marhabelet, és néhány cseppet beleöntött a sárkányos kopogtató szájába.

- És most? – kérdezte Lina. Senki nem válaszolt a kérdésére.

Gréta lassan felemelte a kezét, és megfogta a kopogtatót. Egy koppanás. Két koppanás. Három koppanás. Négy koppanás.

Az Ébresztő keze megremegett.

Öt koppanás.

Gréta kinyitotta az ajtót. De az többé nem a szobájába nyílt. Egy szűk és sötét folyosóra.

- Azt hiszem, most be kellene mennünk – mondta Gréta lassan. Maga elé tartotta fáklyáját, és bevilágított a sötétségbe.

Hosszú egyenes folyosónak tűnt, de a sűrű sötéten alig hatolt át a fáklyák fénye.

- Induljunk – szólalt meg az Ébresztő, és belépett a folyosóra.

A sötétség azonnal összezárult körülötte. Maga elé világított, de éppen csak azt látta, hogy hová teszi a lábát.

- Félek – suttogta. A néma sötétség fenyegetően tapadt a testére.

 

 

Óráknak tűnő út után lépett ki a fénybe. Világosságtól elszokott szeme alig tudta megszokni.

Kör alakú teremben volt. A falakon fáklyák világítottak, narancsszínű fénnyel teleszórva a termet, és cseppkövek nőttek a mennyezetből.

Rengeteg út vezetett tovább. Gréta behunyta a szemét, úgy választott.

Rögtön tudta, hogy rosszul döntött. Már az első lépés után szétáradt a félelem a testében. Érezte, hogy rossz helyen jár.

Még egy bizonytalan lépéssel megpróbálkozott, de ekkor meztelen talpa iszaphoz ért. Bokáig elsüllyedt.

Nem halhatok meg most! gondolta. Nekem még feladatom van!

És kirántotta lábát az iszapból. Visszaindult a narancssárga fényű terembe.

Ezúttal nem mert a véletlenre bízni semmit. Ki tudja, talán a többi folyosó még veszélyesebb! El akart menekülni, de már nem emlékezett, melyik átjáró vezette el a narancsfényű teremig.

Ekkor halk zenét hallott: azt a dallamot, amit ő maga keltett életre néhány napja egy zongorán.

 

…És a Sárkány…

Volt egy fiú és egy lány…

 

Ajkai megremegtek az elfojtott sírástól. Itt fog meghalni, egyedül, testében a dermesztő hideggel? Ezt az érzést már úgy megszokta, hogy alig vette észre, legrosszabb pillanataiban mégis a felszínre tört.

Lehelete nehéz páraként telepedett a cseppkövekre. Gréta feladott mindent.

Csak az fáj, hogy Lili nincs velem, gondolta mérhetetlen keserűséggel mögötte. És az, hogy ő is segített engem félrevezetni. Miért nem csak egy rossz álom? Miért, miért, miért?!

És ekkor kicserepesedett ajkai közül előtört egy tétova hang. Az ismeretlen nyelv szava volt.

 

- …Boldog nem lehet soha már

A fiú és a lány

Csak a Sárkány…

 

Narancsszín lángok lobbantak fel az egyik szűk folyosón. Gréta reszkető keze egy pillanatra átforrósodott a hirtelen jött melegtől. A lány egyre hangosabban énekelt, hangja erősen ölelte át a fáklyákat, amik minden egyes hanggal jobban lobogtak. És minden lobbanással tágult egy kicsit az átjáró, mígnem a többi el is tűnt, csak egyetlen hatalmas, világos folyosót szórtak tele a fáklyák narancsszín fénnyel.

Olyan hihetetlen látvány volt, hogy Gréta majdnem felugrott boldogságában. De az előtte álló feladat visszatartotta.

Bocsáss meg, Lili! Bocsáss meg, amiért téged gyanúsítottalak! Mind bocsássatok meg! Minden kobold! Köszönöm a dalt! ujjongott magában kissé bűntudatosan. Köszönöm! Megmentett!

Óvatosan indult el a folyosó felé, hátha csapda. De nem volt az. Ráadásul hirtelen szétrobbant háta mögött a sötétség, és boldog sikolyokkal két barátnője rohant ki a narancsszín terembe vezető szurokfekete átjárón.

Lili és Lina! Az Ébresztő nem is tudta elhinni. Egymáshoz rohantak, és összevissza ölelkeztek.

- Bejutottál! – lihegte a koboldlányka. – El sem tudod képzelni, mennyire aggódtunk miattad! Halálra kerestünk!

- És a zene? – kérdezte Gréta meglepetten. – Ti csináltátok?

- Milyen zene? – érdeklődött Lina, visszafogva magát, nehogy újból az Ébresztő nyakába boruljon. – Nem hallottunk semmiféle zenét.

- Hát az a dal, amit a zeneteremben énekeltem!

Barátnői lassan bólintottak. Gréta a zenetermen tűnődött. Milyen elérhetetlen messzeségben is van, pedig a folyosókat talán csak egy-két lépés választja el tőle!

Lili ekkor felsikkantott. – Meghallottad a dalt!

- Igen, de mi ebben olyan furcsa? – kérdezte az Ébresztő. Lina nyomban csendre intette. Kíváncsi volt a folytatásra.

- A legenda szerint csak az hallja ebben a teremben a Viharsárkány dalát, aki valóban érdemes arra, hogy az Ébresztője legyen! – magyarázta lelkesedéstől kipirult arccal a kislány. – Vagyis elnyerted az Ébresztő címét!

Gréta tisztában volt azzal, hogy most még azt az átkozott ötszázhuszonnyolcadik Zölderdei Kobold Bódogot is boldoggá tette a hír. Végre az úrnő is jó valamire! Az nem számít, hogy mindenki örül, csak maga az Ébresztő nem!

Nem dühíthette tovább magát. A mellkasát szorító jégvirágos réteg lassan kiengedett. Gréta felkészültté vált az útra.

 

 

Néhány lépésnek érzi csupán a legyalogolt sokmérföldnyi utat, gondolta Lili morcosan. Biztosra vette, hogy Gréta nem fárad.

De valójában egyáltalán nem így volt. Gréta szaporázta a lépteit, és Lili ezért nagyon kifulladt. Az út azonban egymérföldnyi sem volt, természetesen, hiszen csak a várban kanyarogtak, méghozzá csak a toronyban. Ugyan némi koboldvarázzsal tágítottak a helyen, úgy, hogy közben mégis elrejtve maradt a bűbáj révén, de nem tervezhették túl hosszúra az utat, elvégre maguk is gyakran látogatták a Sárkányt. Illetlenség volna holtfáradtan beesni Hozzá!

- Megállok… azt hiszem… pihenni… – nyögte a kislány, és nekidőlt a falnak. Gréta ijedten pördült meg a sarkán, Lina is hátrafordult.

- Mi történt? – hajolt le hozzá az Ébresztő. – Jól vagy?

- Csak egy kicsit kifáradtam… ennyi az… egész.

Nem hiszem el, gondolta Gréta. Alig kapsz levegőt!

Gyorsan a karjába vette apró termetű barátnőjét, és közben megállás nélkül küzdött a könnyeivel, amik mindenáron fel akartak törni. Tudta jól, hogy idegességében elhanyagolta segítőjét, védelmezőjét… azt, aki a legkedvesebb volt…

Nem csak volt! üvöltötte egy hang a fejében. Lili él, Lili túl fogja élni!

 

 

Az utolsó kanyarokat a kislány már Grétára támaszkodva tette meg, de a saját lábán. És hirtelen újra sötét lett.

- Eddig kísérhettünk – motyogta Lili rémült arccal. – Nagyon vigyázz magadra! Ancilla meg Amadé meg Anya meg Apa meg Bódog meg minden nagykorú bemehet, csak ugye én még kicsi vagyok…

Zöldes arcocskáján könnycseppek peregtek. - Vigyázz magadra, érted?! – ráncigálta Gréta ruháját.

- Vigyázok – súgta könnybe lábadt szemmel az Ébresztő.

- Sejtelmem sincs, mi vár rád – mondta Lina, bár ha nem törli ki a zuhanás emlékét, akkor nem lett volna egészen őszinte. – De féltelek. Ígérd meg, hogy épségben kihozod a barátnőm!

Gréta csak némán bólintott. Nem mert búcsúzkodni, elvégre nem is lehet az a sárkány olyan szörnyű! Minek a búcsú és a félelem?

De a gyomra görcsbe rándult.

Izzadó tenyeréből majdnem kicsúszott az üveg. Tényleg, mi van, ha leesik? Biztosan a Sárkány őrült haragját hozza magával… de nem ejtette el, az a lényeg.

Maga sem tudta, miért, de énekelni kezdte a dalt, amikor belépett az újabb terembe. Hasonlított az elsőre, csak kicsit nagyobb volt, de ugyanúgy ott voltak a cseppkövek és a narancsszín fáklyák.

És a terem közepén egy sárkányszobor állt.

Pontosan úgy nézett ki, ahogyan azt Lili leírta, azzal a különbséggel, hogy szobor volt. Gréta ezt biztosra vette.

- Gréta! – libegett oda hozzá Bódog, és bemutatott egy mély meghajlást. – Akik itt vannak, azok a Sárkány őrei. Én nem is lábatlankodok tovább… a viszontlátásra, hölgyeim…

A sárkányszobor felé is meghajolt, és kiment a teremből. Gréta végigmérte a Sárkány őreit: egytől egyig idős koboldasszonyok voltak.

- Kisasszonyom – hajolt meg egyikük. – A Sárkány épp pihen.

- Vezessetek hozzá – mondta Gréta. Az asszony elmosolyodott.

- Itt áll a kisasszony, a Sárkány előtt.

Gréta megborzongott. A zöld pikkelyek, az aprólékosan megmunkált szemhéj… nem egy ügyes mestert dicsérnek?

- Üdvözletem – pukedlizett a szobor előtt. A koboldasszony intett társnőinek, hogy távozhatnak. Ő maradt utoljára.

- Jól vigyázzon magára a kisasszony! – kérte, és maga is kilépett a Sárkány terméből.

Gréta magára maradt egy sárkányszoborral.

De ő attól a perctől kezdve már nem Gréta volt. Ő volt a Viharsárkány Ébresztője és jövendőbeli kedvese, a múltja pedig, Anyával, Apával és Levendula kisasszonnyal együtt elenyészett a semmiben.

Az Ébresztő lassan megdöntötte az üveget. Egy kört kellett leírnia a Sárkány körül, közben végig a paradicsomlevet locsolva.

A lány már nem volt biztos abban, hogy amit kiönt a földre, az paradicsomlé. Inkább vérnek tűnt a fáklyák fényében, de ezt a gondolatot igyekezett elhessegetni.

Ötször meghajolt a szobor előtt. Nem tűnt valódinak az egész helyzet, de az Ébresztő ajkába harapott, és végigcsinálta.

Egy név rajzolódott ki a földre öntött paradicsomléből (vérből?). Az Ébresztő remegő lábbal elolvasta.

A Sárkányhoz lépett, hogy a fülébe súgja a nevet. Ha a neve hallatán nem ébred fel, akkor soha – ezzel „biztatta” Bódog valamikor. Régen. Nagyon régen.

Az Ébresztő ijedten hátraugrott, mert a szobor megmoccant. Levegőt vett.

Aztán lassan kinyílt a szeme.

- Gréta? – kérdezte. Az Ébresztő bólintott.

- És te Lucullus vagy?

- Igen… fel tudok ébredni, meglátod… még mozdulatlan vagyok, de máris sikerült megszólalnom…

Lucullus bágyadtan lehunyta a szemét.

-… Hála neked – tette még hozzá.

- Pihenj egy kicsit – javasolta az Ébresztő. – Majd holnap is eljövök… bár tudnám, hogy mivel ébresszelek fel!

- Elég, hogyha itt vagy – lehelte a Sárkány. Az Ébresztő csak mosolygott.

- Akkor még visszajövök – ígérte.

Elindult kifelé, de a Sárkány hangja megállította.

- Gréta, várj!

A lány visszafordult. Lucullus szeme egy pillanatig elvarázsolta, aztán megrémítette, de mindvégig látta a sárkányban a szépséget.

Lehunyta a szemét. A vállára nehezedő jégtömbök lassan elolvadtak, és a tüdejét szorító fagy is felengedett.

Tessék Linám, gondolta. Talán így szerethetik egymást…

 

 

Hát, kábé ennyi lenne a könyv első része. A következő rész címe "És a Sárkány..." lesz, mindjárt fel is kerül belőle az első néhány oldal. Írjatok, ha tetszik!! :) Meg ha nem.

Nadett*

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.