Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Malec, amikor nem láttuk

2012.07.23

 

Nyugtalan éjszaka – első csók

(Csontváros, Hamuváros)

 

Az egész teste lángol, ég a bőre. Kiabálni akar, égeti a démonméreg, de nem tud. Elhomályosult a látása, csak foltok táncolnak a szeme előtt: egy karcsú, sötét alak, Izzy… egy másik, aki valamiért aranyszínű, de mintha kifakult volna, mióta utoljára látta… vörös hullámok, Clary hajol fölé. A csaj, ahogy Iz mondta. Milyen furcsa… Izzy annyi gyűlöletet tudott sűríteni abba az egy szótagba…

Alecnek ez nem sikerül, bár úgy egyáltalán, beszélni sem tud. Fekszik a jéghideg kövön, körülötte a négy árnyék – mit keres itt a mondén is? –, és meg akar szólalni, Clary szemébe vágni, hogy ő igenis elég jó… hogy megölte Abbadont…

- Igen. Meghalt – mondja a lány, de a hangja szétkenődik a levegőben. Kérdezett volna valaki? Olyan egyértelmű volt, hogy megölte!

Alec megszorítja az első keze ügyébe kerülő dolgot, Jace kezét. A fiú arany ragyogása tényleg gyengült. Egy irón van a kezében, letépi Alecről a pólóját, és elkezd valamit a bőrére rajzolni. Az irón égető szúrása ismerős, és az iratze gyorsan elkészül, de Alec nem érez változást… démonsérülés, nem gyógyulhat meg, csak a sebek széleiben szűnik kicsit a fájdalom.

A következő pillanatban már a furgon hátsó ülésén fekszik, feje a holtsápadt Jace ölében pihen. Vagy nem ott. Alec nincs eléggé magánál ahhoz, hogy pontosan tudja. Csak ne lenne az a perzselő forróság…

És végre, odaértek az Intézethez. Valahogyan eljut a szobájáig, és rázuhan az ágyra. A szemei lassan becsukódnak, hogy ébredéskor majd gondosan betakargatva, kényelmes és puha helyen, de még mindig elviselhetetlen forróságban találja magát.

Izzy meglepett sikkantása magához téríti – nem mintha nem lett volna már ébren. Homályos foltokat lát, és az egyik, Izzy lassan kioldalaz a szobából.

A forróság egyre rosszabb lesz. Az Angyalra, csak ezt élje túl!

Hirtelen valami hűvös ér a homlokához, és kisimítja belőle csapzott haját. Ugyanezt érzi a sebein is: hűvös, kellemes és meglepően ismerős valamit. Az eszével tudja, hogy még soha nem érezhetett ilyet, de azért valahonnan mégis csak…

Piros és kék szikrák ugrálnak a szobában, és a sebei lassan elkezdenek összeforrni. Fáj, de nem úgy, mint a démonsérülések. Még sokkal rosszabb… mint valami drog, amiből az ember nem kaphat többet, de akar…

Kegyetlenül ismerősek az ujjak, amik végigsuhannak Alec arcán, egyesével megérintve a friss sebhelyeket. De Alec mozdulatlan marad, nem tud gondolkozni, nem tudja, ki van ott mellette…

Tétován felemeli a kezét, és megszorítja azt a másikat. Még küzd a démon mérgével, de már tudja, hogy rendbe jön…

Órákig fekszik így. Az egyik kezet fogja, de a másik szabad, és puha köröket ír le az arcán. Annyira finoman érinti meg, mint még soha, senki más. Alec nem mer semmit csinálni, nehogy abbamaradjon az ujjak simítása, de ő is érzi, hogy néha, egy-egy még gyengédebb érintéskor megrándulnak a saját ujjai.

A nap lassan felkel, és beragyogja az egész szobát, Alec zárt szemhéján keresztül is érzi a hajnali rózsaszín fényt. Nem akar lemaradni az egész élet egyik legszebb pillanatáról – sosem talált szebbet a halványan csillogó napkelténél.

Kinyílnak a szemei.

Először a fölé hajoló valakit látja meg, a nap elbűvölően csillog kócos fekete haján, szeme alatt sötét, kialvatlan karikák húzódnak, bőre aranylónak tűnik. Szemein megtörik a fény, furcsa szivárvány villan fel néha a macskára emlékeztető íriszen… Aztán ő is észreveszi, hogy Alec ébredezik, és dühösen elrántja a kezét.

- Te hülye vagy, Alec Lightwood – mondja meghatározhatatlan hangszínen, és feláll a fiú ágya mellől. Majdnem rohan az ajtó felé. Az egy intésére kinyílik, és ő kisiet a szobából.

 

 

Alec izzadtságban fürödve ébredt. Reflexből felült, hátha még mindig veszély leselkedik rá, hogy menekülhessen. De senki nem volt a közelében.

Már megint az álom tört rá, ahogy már majdnem egy hete minden éjjel, és alaposan megkínozta. Nem a démonméreg lüktetése a testében volt a legfájdalmasabb, nem az, ahogy elrohant Magnus… az, hogy olyan rövid volt az éjszaka, és nem ült ott mellette sokkal tovább. Alec minden porcikája sikoltozott Magnus újabb érintéséért, amit meg kellett volna tagadnia magától.

Egy hétig viselte el, és nem tovább.

Reszkető kézzel vette fel az éjjeliszekrényéről a telefonját, és háromszor is elejtette. Az Izzytől ellopott meghívót már alaposan összegyűrte, ahogy egy hete minden éjjel elolvasta. De most másképp lesz.

A számokat már könnyedén megtalálták remegő ujjai – szinte fejből megtanulta. Eddig minden egyszerű volt, de a lényeg…

Egy kósza fénysugár kúszott be az ablakon, megvilágítva a telefon zöld gombját. Alec hüvelykujja lassan odacsúszott, és megnyomta.

Négyszer csengett ki, és a fiú gyomra ezalatt  a négy csengés alatt folyamatos görcsben volt. Aztán megszólalt egy álmos hang, és azonnal megváltozott minden. Alec szíve hevesebben vert, de közben furcsán ellazult.

- Ki az? – Magnus hangja másnak tűnt, nem olyan határozottnak, mint amikor Alec először látta, nem olyan furcsának, mint mikor legutóbb. Egyszerűen átlagosnak tűnt. Különlegesen átlagosnak.

- Alec vagyok – motyogta, de ő maga is érezte, hogy érthetetlenül. – Alec Lightwood.

Magnus ezt már meghallotta, és a hangjában érződött a döbbenet.

- A francba, mi történt? – fakadt ki. – Tudod egyáltalán, hogy hány óra van?

- Nem – mondta Alec –, nem tudom, és nem is érdekel. Öt percen belül ott vagyok a lakásod előtt.

- Úgy érted… – de Alec már letette. Idegesen markolta a meghívót. Mi ütött belé?

 

 

- Nem számítottam rá, hogy felhívsz – mondta Magnus, és mereven nézett ki az ablakon a sötétségbe. A nappalijában voltak, Magnus állt, Alec pedig zavartan ült egy kanapé karfáján.

- Én sem. – Alec bátortalanul szólalt csak meg. Nézte Magnust, az alvástól rendezetlen haját, még most is vastagon kihúzott szemét, gyorsan magára rángatott egyszínű fekete pólóját és farmerját. Mindkettő zavarba ejtően rátapadt Magnus testére, és Alec nem igazán tudta nem bámulni.

- De itt vagy. – Magnus mintha hirtelen visszatalált volna önmagához. – És mindjárt elmondod, miért.

- Hát… csak… végül is megmentetted az életemet, vagy mi – mondta Alec akadozva. – És órákig ott ültél mellettem, aztán meg csak úgy otthagytál. Azt mondtad, hülye vagyok, és…

Nem folytatta. Magnus végre elfordult az ablaktól, és egyenesen Alec szemébe nézett.

- Tényleg hülye vagy. – Magnus odaállt Alec elé, lenézett a fiúra. – És nem azért, mert majdnem megöletted magadat.

Alec érezte, hogy elpirul a boszorkánymester közelségétől. Hallani akarta a hangját, de valahogy mégsem…

- Én csak azt hittem, hogy ha már hajlandó voltál rám pazarolni valamennyit az idődből, akkor esetleg hozzám is szólsz. – Alec dühösen állta Magnus pillantását. – Most jön az, hogy megint lehülyézel?

- Nem foglak lehülyézni – mondta Magnus, szemei elrévedtek. – Azt csak azért mondtam, mert kiakasztottál.

- Mozdulatlanul feküdtem és haldoklottam. Mivel akasztottalak volna ki?

- Például azzal, hogy majdnem megöletted magad…

- És zavart volna? – Alec furcsán szemtelennek érezte a saját hangját.

- Mit gondolsz, miért mentem oda?

- Mert Isabelle kétségbeesetten felhívott?

- Visszakérdezel – állapította meg Magnus. – Ez így olyan egyszerű.

- Te kérdeztél előbb vissza.

- Vitatkozz még! – csattant fel Magnus, de a hangja furcsán kedvesnek tűnt.

- Azt hittem, válaszolni fogsz – mondta Alec. – Azt hittem, hogy számítok neked annyit… – elakadt. – Mindegy, én csak…

- Komolyan azt hitted? – kérdezte halkan Magnus, és egy hirtelen mozdulattal talpra állította a fiút. – Komolyan azt hitted, hogy csak úgy ideállítasz az éjszaka közepén, és én bírni fogok magammal?

- Te meg miről…

Magnus magához rántotta, és felfelé billentette az állát. Szemében Alec látta a saját tükörképét, ami gyorsan közeledett. – Magnus, ez…

Még egy másodperc, és összeért az ajkuk. Alec testén soha nem érzett borzongás futott végig. Magnus ujjai végigfutottak az arcán, a nyakán, beletúrtak a hajába. Alec érezte a saját ügyetlenségét, de nem törődött vele. Egymáshoz préselődtek, Magnus csókja más lent járt a nyakán, aztán visszatért az ajkára, és Alec belekapaszkodott Magnusba, hogy össze ne essen. Ahol egymáshoz értek, mintha áramütés érte volna, de nem akarta, hogy abbamaradjon. Szinte fájt, amikor Magnus egy pillanatra elszakadt tőle, és durván meglökte.

A fal képtelenül messzinek tűnt, de Alec mégis annak esett neki. Támaszkodnia kellett, mert nem volt benne biztos, hogy a lábai megtartanák. Látta Magnus gúnyos kis félmosolyát, megvillanó szemeit, aztán megint ott volt, és átölelte őt.

Valami a hátába fúródott, Magnus ékkövekkel kirakott gyűrűje volt az. Haját mintha tépték volna. Hirtelen a feje egészen hátrabillent, és Magnus ujjai végigsimították csupasz nyakát.

És ugyanolyan váratlanul, ahogyan elkezdődött, már vége is volt az egésznek.

- Túl sokat várakoztattál – mondta Magnus, eltolva magától Alecet. – Ha előbb jössz, nem ugrottam volna át a megismerkedést.

- Engem nem zavar – akarta Alec mondani, vagy legalább valami mást, de nem volt hozzá hangja. Az arca égett, már megint, és tudta, hogy Magnus is láthatja a piros foltokat a bőrén.

Vett egy mély levegőt, aztán még egyet. Még mindig a falnak támaszkodva állt, és Magnus alig néhány centivel húzódott arrébb. Lehet, hogy hülyének fogja nézni, sőt biztos.

De éjjel volt, Magnusnál volt, és nem láthatta meg őket senki a békésen szuszogó Miau Ce-tungon kívül.

Ügyetlenül magához húzta Magnust. Egyszerűen csak nem akart gondolkodni. És a következő pillanat esetlen tétovázása után már megint csókolóztak, Alec a falnak dőlt, a gyűrű ismerősen a hátába vágott, és ő kapaszkodott Magnusba, mintha már soha nem akarná elengedni.

 

 

- Jó reggelt – súgta valaki a fülébe. Ha az ébresztőórája lett volna, Alec valószínűleg dühösen rácsap, és alszik tovább. Viszont mivel pontosan tudta, ki az, csak halványan elmosolyodott.

Ha valaki nemrég azt mondja neki, hogy egyszer még Brooklyn Fő Boszorkánymesterének ágyában ébred fel, csak kérdőn nézte volna az illetőt, idiótáknak kijáró mosollyal. Erre itt volt.

Az első pillantása a hófehér szatén ágyneműre esett. Persze, idegenül érezte benne magát, de azért jobb volt a semminél. Olyan Magnusos.

Utána vette észre a sarokba dobott, gyűrött fekete pólót. Emlékezett Magnus tekintetére, mintha engedélyt kért volna – aztán mégis Alec fejtette le róla ügyetlenül a pólóját. A saját inge is nyitva volt, és jó pár gombja le is szakadt.

Óvatosan megfordult, és Magnusszal találta szemben magát.

- Mintha a legutóbb is ilyenkor ébredtél volna – jegyezte meg mosolyogva a boszorkánymester.

- Milyenkor?

Alec szétnézett, és rájött, miről beszél Magnus. A napkelte rózsaszín-arany fénnyel ragyogta be a szobát. Nem, a „legutóbb” nem ilyenkor ébredt. Legalábbis nem teljesen ilyen volt. Most Alec hallotta a saját gyors szívdobogását, és a gúnyos boldogság minden bűntudatát elsöpörte.

Az ágyneműn arany csillámok tűntek fel, majd elenyésztek. Körülöttük a szobában mintha minden rózsaszín lett volna. De Alec csak Magnust nézte – a bőre mos juharszirupra emlékeztetett, és ki volt festve halványlilára a szája –, és alig bírta megállni, hogy ne érjen hozzá.

Magnus mozdult meg előbb, mutatóujját végighúzta a fiú száján. Alec próbált nem túl látványosan elpirulni.

- Normális emberek először beszélgetnek, ez csak utána jön – motyogta. Magnus felnevetett.

- Mázli, hogy egyikünk sem teljesen ember. Különben is, egy kimaradt fázis nem a világ vége.

Alec szorosan hozzábújt, egy pillanatra elveszett Magnus ismerős ölelésében, de gyorsan magához tért.

- Nekem mennem kell. És hiányzik egy magyarázat, hogy hol voltam.

- Otthagytál egy cetlit az ajtódra ragasztva, nem emlékszel? Várj, elfelejtettem, hova mentél…

- Te egész éjjel ilyenekkel vacakoltál?

- Csak ezzel. – Magnus elmosolyodott, ujjai köröket írtak le Alec nyakán. – Egyébként téged néztelek, kedves.

Alec behunyta a szemét. Kedves? Már itt tartanak? Nem mintha zavarta volna, sőt…! De ettől csak még furcsább lett minden.

- Tényleg el kell mennem! – próbált elhúzódni, de Magnus nem engedte.

- Úgy érted, el kell menned, hogy könyörögjek azért hogy maradj? Vagy a könyörgést ki lehet hagyni?

- Én nem…

- Alec. Mi a baj?

A fiú agyán ezernyi válaszlehetőség futott végig, de végül az őszinteség tűnt a leglogikusabbnak.

- Félek – mondta halkan és sietősen, ő maga is alig értette, és nem is bánta volna, ha Magnus nem hallja meg. – Ez nekem gyors. Igenis félek, ez volt az első csókom, soha életemben nem jártam senkivel…

- Nyugodj meg – hallotta. Szóval Magnus figyelt rá. – Hunyd be a szemedet, és nyugodj meg, kérlek!

Alec behunyta a szemét. Valami hűvöset érzett a torkánál, valami megdöbbentően ismerőset. Még a hűvösség sem volt rossz vagy nyugtalanító, egyszerűen csak ismerte valahonnan, és nagyon hiányzott neki.

Az érintés felkúszott az arcára. Hajában egy erős kezet érzett, ahogy Magnus közelebb húzta magához.

- Ha arra kérlek, hogy nyisd ki azt a gyönyörű kis szádat…

Alec gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Magnus a kezei között tartotta az arcát, és olyan biztonságosnak tűnt minden, mint addig soha. Először csak óvatosan összesimult az ajkuk, de hirtelen mindketten mintha megőrültek volna.

Magnus magához szorította Alecet, és átfordultak. A fiú halkan felnyögött, ahogy Magnus súlya ránehezedett. Karjait a feje fölé nyújtotta, Magnus erősen, fájdalmasan megmarkolta a csuklóit. Hüvelykujja Alec tenyerében apró köröket írt le. Egyre vadabbul csókolták egymást, Alec vér ízét érezte a szájában, de nem tudta, melyikükét. Magnus a nyakába harapott, de pont csak annyira, hogy még nem volt kellemetlen. Ajka visszakúszott Alecére, aztán megint le…

Alec kinyitotta a szemét, és Magnusra nézett. Egy pillanatra megállt az idő. Még mindig elviselhetetlenül vágyott az érintésére, de mindegy volt, úgysem elég.

Magnus lehengeredett róla, és fáradt mosollyal figyelte.

- Ha ezt eredetileg megnyugtatásnak szántam, nem mentem vele semmire – állapította meg.

Alecnek eszébe jutott valami, és megszólalt, mielőtt még felgyulladt volna az arca.

- Este meg akartam kérdezni, miért rohantál el, amikor felébredtem. De nem válaszoltál.

- Tényleg nem. – Magnus szeme megvillant. – Úgyhogy most fogok. Alec, képzeld el magadat. Teljesen kába voltál, alig éltél, de ugyanígy néztél rám. Magamtól féltem, hogy nem tudom elviselni, és megcsinálom azt, amit most éjjel. Ami egy kicsit tisztességtelen lett volna egy öntudatlan valakivel szemben.

- Vagy akkor nem voltam öntudatlan, vagy most is az vagyok! – tiltakozott Alec.

- Az csak a másik, hogy mi van, ha benyit mondjuk a húgod vagy Jace.

Alec megrázta a fejét.

- Oké, igazad van.

- Na végre, ezt akarom hallani már mióta! – nyögött fel színlelt elégedetlenséggel Magnus. Alec elnevette magát.

- Kellett nekem pont ide jönnöm, még jobban lefárasztasz, mint eddig voltam.

- Lassan meg kellene szoknod, kedves.

Már megint ez a zavarba ejtő kedves.

 

 

A haja zilált volt, a szája vérzett és lilán csillogott Magnus rúzsától, a nyakán halványpiros folt látszott, egyszóval borzalmasan festett, de mégis szívesebben nézett tükörbe, mint azelőtt. Például, mint előző este.

Gyorsan megigazította a haját, és az ingét összefogta a még rajta maradt gombok segítségével. Úgy nézett ki, mint aki most küzdött meg egy Falánk démonnal, és a démon nyert – vagyis megette. Remélhetőleg Magnus valami normális magyarázatot talált ki.

És remélhetőleg kikeveredik ebből a… maga sem tudta, miből.

- Gyerünk, Alec – mondta a tükörnek. – Te nem az vagy, akinek hitted magad. Nem tévedtél egyszer sem, csak amikor elfojtottad magadban a…

Gyorsan elhallgatott. Semmi szükség a nagy monológokra.

- Hülye vagy, Alec Lightwood – közölte a tükörrel. – Igaza volt Magnusnak. És most akármit csinálsz, valamit elcsesztél. – És te valószínűleg nem az egyszerűbb utat választod, mert az olyan snassz.

Öt perc múlva Magnus ajtaja előtt álltak. A lakásnak még csak a közelében sem volt fény, éjjeli sötétség borított mindent.

- Még látlak, ugye? – kérdezte Magnus mosolyogva. Átölelte Alec derekát.

- Nem tudom – mondta Alec. – Azt se tudom, jó-e így nekem. Mármint persze, hogy jó… de talán csak azért, mert az első vagy.

Magnus megmerevedett.

- Alexander, én háromszáz év alatt nem …

Miért Alexander?

- Nem érdekel! – csattant fel Alec, és ellépett Magnustól. – Elég önző vagyok ahhoz, hogy csak én érdekeljem magamat, hidd el! És tudom, hogy így kellene élnem, de még nem megy. Árnyvadász vagyok, és a szélén annak, hogy elveszítsem még ezt is. Úgyhogy egyszerűen csak mondd rám, hogy bunkó vagyok, aztán felejts el!

- Várj! …

De Alec nem várt. Kirohant a lépcsőházból, ki az utcára.

Az olyan snassz…

 

 

Magnus napkeltéje sosem volt rózsaszín. Eddig nem is szerette. Mostanra azonban ő is figyelte mindig, hátha meglátja benne azt, ami megfogta az Árnyvadászt.

De mikor megtalálta, neki kék és szürke volt, amikor a nap még alig kelt fel, és ő az eget nézte. Pontosan olyan árnyalatokban játszott, mint az Árnyvadász fiú szeme. Hogy tudná elfelejteni?

Lehet, hogy vissza fog rohanni hozzá, és a vállán sírja ki magát, de Magnus ezt sem bánta volna. Eltűnt a büszkesége, csak ő maradt és az Árnyvadász. Amíg legalább ők együtt voltak…

El kellett volna felejtenie, de nem látta értelmét a dolognak.

 

P.S.: Sajnálom, hogy így fejeztem be, de nem tudtam happy endre csinálni, egyszerűen nem volt szívem hozzá! Azt hiszem, akkor túl nyálas is lenne...

Nadett*

 

 

 

Séta a parkban – a vámpír

(Hamuváros)

 

Ahogy végigrohant a parkon, már tudta, hogy hülyeséget csinált. Már megint, és sokkal nagyobbat, mint az eddigiek, még ha nehéz is volt rajtuk túltennie.

Jéghideg, csípős szél fújt, és rajta nem volt több egy pulóvernél meg egy farmernál. Nem mintha ez zavarta volna, inkább csak kitisztította a gondolatait, és ráébresztette, hogy ő egyre jobban meghülyül. De legalább valaki nyomon követi a hülyeségi szintjét.

És ez a valaki ott ült a padon, élesen elütött az éjféli sötétségtől. Hajának szivárványszínű tüskéi csillogtak, majdnem annyira, mint a szeme.

- Alexander – mondta gúnyosan, és felállt. – Nem volt elég a szórakozásból?

Alec lefékezett, és megpróbálta nem mutatni, mennyire rosszul esett neki a megjegyzés. – Én is örülök, hogy látlak – a hangja úgy csípett, mint a szél körülöttük.

- Oké, mit akarsz? – Magnus összefonta a karjait maga előtt.

- Mondanom kell valamit – bukott ki Alecből, mielőtt még átgondolta volna, mi is lesz az a valami. Magnust öt napja nem látta, és öt napig emésztette magát. Nem mintha érzett volna bármit is a végtelen ürességen kívül.

- Azt valahogy sejtettem. – Magnus megrázkódott, ahogy feltámadt a szél. – Szólalj már meg! Úgy két percen belül megfagyok, úgyhogy ideje lenne hazamennem.

- Szóval… Hodge – kezdte Alec. Magnus összeráncolta a homlokát.

- A nevem tudtommal még mindig…

- Jaj, szűnj már meg! Azt akarom elmondani, hogy Hodge elárult minket, odaadta a Végzet Kelyhét Valentine-nak, megtört az átok, most szabadon grasszál valahol, Claryt bezárta valami láthatatlan fal mögé, de Clary egy rúnával kinyitotta, elment Valentine után, aki magával vitte Jace-t…

- Tudtam, hogy ő a lényeg – szólt közbe élesen Magnus.

- … de Clary meg Luke kiszabadították, de Valentine elmenekült, mielőtt Jace megölte volna, egy Portálon keresztül, és kiderült, hogy Clary anyja Valentine felesége volt, és Clary meg Jace testvérek, és most megjött anya, és azt hiszi, hogy Jace Valentine kéme, és… – Alec nagy levegőt vett, nem is tudta, hogy ilyen jól tud hadarni. – És hívni akarja az Inkvizítort.

Valami reakcióra azért számított Magnustól, legalább egy leesett állra, vagy egy ijedt tekintetre, de a boszorkánymester csak nézte őt, kifejezéstelen arccal.

- Szóval a te drága kis Jace-ed nyakig ül a szarban – állapította meg. – És elvárod tőlem, hogy szokás szerint mentsem meg. Hogy őszinte legyek, elég hülyén jön ki. Öt napja még… – nem folytatta.

- Nem várom el! – Alec lerogyott a padra. – Most tudtam meg ezeket, és valakinek el kellett mondanom.

- Valakinek vagy nekem? – kérdezte Magnus, remélve, hogy Alec nem veszi észre hangjában a fájdalmat.

- Valakinek.

Magnus felegyenesedett – észre sem vette, hogy közelebb hajolt a fiúhoz.

- Akkor mondd el olyasvalakinek, akit érdekelnek a kis Árnyvadász problémáitok. Mert engem egyáltalán nem.

- Ha az Árnyvadászok nem is érdekelnek, azt hittem, legalább én igen. – Alec felállt a padról, és lábujjhegyre emelkedett, hogy a köztük lévő néhány centit eltüntesse, és Magnus szemébe nézett. Azt hiszem, ez már zsarolás.

- Nem fair, Alexander – ingatta a fejét Magnus, és átnézett Alec válla fölött. – Minden kis bajoddal hozzám szaladsz, és különben felém se nézel? Lehet, hogy neked kényelmes, de…

A mondat vége a levegőben függött. Alec dühösen elkapta Magnus csuklóját, és minden kedvesség nélkül megszorította.

- Azt ne hidd, hogy nekem az! Nem véletlenül mondtam, hogy felejts el. Tudtam, hogy nem fogom bírni ép ésszel a váltást. Keresnem kellene valakit, akivel próbálkozhatok, miközben nem vagyok belé…

Elharapta a mondatot. Magnus oldalra billentette a fejét, hunyorogva várta, mi lesz. Úgy nézett ki, mint aki csak úgy lazán kíváncsi egy sorozat folytatására.

- Akarod, hogy befejezzem? – kérdezte Alec. Magnus bólintott.

- Persze. Mondjuk attól függ, hogy a csuklóm szorongatását, a mondanivalódat vagy a hisztit fejezed be.

- Melyik érdekel? – Alec szájából mintha valaki más beszélt volna: Jace. Magnus is értetlenül nézte, mielőtt visszatalált volna a hangjához.

- Hát, a kezem már zsibbad, és szerintem hamarabb el tudnám mondani, amit akartál, mint te. Viszont ha megint normális lennél…

Alec visszazökkent a sarkára, olyan volt, mint amikor egy túlfújt lufi kidurran.

- Szóval most nem vagyok normális? – kérdezte, és hátrébb lépett.

- Nem.

A lufi nem egyszerűen kidurrant, egy kéz lassan szétszaggatta.

- Jó. Kösz, hogy elmondattam, bár ennyi erővel a plafonomhoz is beszélhettem volna. Ennyi együttérzést az is tud mutatni.

Elfordult, és gyors léptekkel eltűnt a sötétben. Egyszer még hátranézett, hogy követi-e Magnus, de nem látott senkit, se őt, se mást. És hiába volt nyilvános helyen, Alec egész egyszerűen sírni kezdett.

Nem sírt úgy, ahogy az ember sírni szokott. Nem, Alec sosem sírt ok nélkül vagy rendesen, nem vette akadozva a levegőt, nem fújta az orrát, nem játszotta túl az egész sírás-ügyet. És nem is rendezett pár perces nagyjelenetet, hogy aztán elfelejtse, mi is a baja. Alec mindig is némán könnyezett, rendszerint egy könyvbe temetkezve. Az arcán megnyugtatóan folytak le a sós cseppek, de ettől minden csak még rosszabb volt. Mikor sírt, olyankor teljes csend volt körülötte, alig szűrődött be a fejébe a külvilág zaja. Alec ilyenkor nézte a betűket, gépiesen lapozott egy-egy oldal után, de nem olvasott, az csak álcának volt jó. Nem mintha szégyellte volna a könnyeit – azokat pont nem –, de nem szerette, ha kérdezgetik, mi baja van. Ő csak mozdulatlanul ült, és azon gondolkozott, mit kellett volna másként csinálnia. Ha néha elsírta magát, az csendes, de órákig tartó volt.

Most sem volt más zaj, csak a lába által keltett majdnem teljesen néma hang. Életében először sírt úgy, mint Jace. Még mindig csak könnyezett, de rohanni akart, hogy elmúljon minden fájdalom, csak a fáradtság és a sebesülések maradjanak. Azok nem fájtak volna úgy. Hirtelen kedvet érzett ahhoz, hogy visszamenjen oda, ahol a dragonidae démont találták, ami „nem halt ki eléggé”… vissza akart menni, hátha megjelenik egy másik is, és végezhet vele. Persze nem volt nála más fegyver, csak az övébe tűzött vékony pengéjű tőr, de éppen ez lett volna a lényeg.

Az agya zakatolt. Hol rontotta el annyira, hogy ez legyen a vége? Mit csinálhatna, hogy elfelejtsék azt a veszekedést?

Mármint a semmin kívül.

Hirtelen valami mintha beleakadt volna a vállába, talán egy a fák ágai közül. Felemelte a fejét, hogy megnézze, de nem volt ideje nézelődni. Valaki szorosan átölelte.

Egy ismerős ajak ért az övéhez – hogy került ide? Alec biztos volt benne, hogy soha nem tudja meg, mert öt másodpercen belül elvesztik a fejüket, és nem tud majd kérdezősködni. De a gondolatai öt másodperc, tíz másodperc múlva is tökéletesen tiszták maradtak.

Magnus nem úgy csókolta meg, mint máskor, dühösen és féktelenül, hanem egészen finoman. Ajkai meglepően puhák voltak, és majdnem ismerősebbek, mint addig. Magnus óvatosan ölelte át Alecet, ő pedig belekapaszkodott az őt tartó karokba.

- Ilyet is tud a plafonod? – suttogta egy hang. Alec szaggatottan felnevetett, de nem válaszolt, csak olyan erővel szorította Magnus kabátját, hogy kis híján eltépte. Minden rendben volt néhány percig.

Aztán Alec torkából egy olyan hang tört elő, amit a fiú mindig is elfojtott. Ideges, kapkodó zihálás, ami mintha nem is lélegzet lenne. És hirtelen hangosan felzokogott… Utoljára nyolcévesen csinált ilyet.

 

 

Nagyon későn ért haza, vagyis már inkább korán, mint későn. Már hajnalodott, és nem akart még egyszer lebukni. Nem akart még egyszer összeveszni Magnusszal. Csak egy kis ideig boldog akart lenni.

Valamiért a fürdőszobájába ment, és odaállt a tükör elé. Teljesen úgy nézett ki, mint bármikor, eltekintve a könnyek nyomaitól az arcán és a nyakán díszelgő vörös folttól. Szépen kirajzolódtak Magnus fogainak nyomai, közvetlenül a halványuló előző mellett. Élmény lesz a magyarázkodás.

Nem szólalt meg, csak némán nézte a tükörképét. Nem akart még egyszer tanácsot kérni tőle, mert abból a múltkor is csak baj lett. De azért jó volt magára néznie – ha nem motoszkált volna ott a fejében még mindig az ideges mégis-mi-lesz-ebből-gondolat, talán még boldognak is tűnik.

- Alexander! – dörömbölt valaki az ajtón. Alec azonnal felismerte az anyja hangját, de valami nem volt rendjén vele. Máskor nem volt ilyen erőszakos, és ebből Alec azonnal tudta: itt van az Inkvizítor.

- Megjött az Inkvizítor! – kiabálta Maryse, még akkor is, amikor Alec vele szemben állt. – Ébreszd fel Jace-t, a könyvtárban várom!

Alec gyorsan megigazította a haját, hogy az eltakarja a nyakán a feltűnő vörös foltot. Valamiért mégis olyan nyugodtnak érezte magát…

 

 

 

P.S.: Rendben van, kaptatok egy happ endet...

Nadett*

 

 

 

A Tündérek Udvara helyett – Kés az ágyban

(Hamuváros)

 

Magnus éles – és csillogó sötétkékre festett – körmével előbb Jace, aztán Alec tenyerét is megkarcolta. Jace érdeklődve figyelte a bőre alól előbuggyanó apró vércseppet.

- Ez miért jó? – kérdezte. Magnus vállat vont.

- Szokás. Hogy tudjam, kit cseréltem el kiért. Mondjuk ezt nehéz lenne elfelejteni – nézett jelentőségteljesen Alecre. Simon a háttérben furcsa hangot adott ki, valahol a nevetés és a köhögés között, és a kávéspohara mögé bújt. Mindenki tudta, hogy teljesen üres.

- Vagyis tökéletesen értelmetlen – ütötte tovább a vasat Jace. – Miért lett akkor szokás?

- Csak – felelte kurtán Magnus. – És nem köszönném meg, ha elhúznátok, de azért örülnék neki.

Jace a szemét forgatta. – Oké, akkor elmegyünk, és próbálom nem megöletni magam. Vagy ha sikerül, megtarthatod Alecet.

Erre mintha bomba robbant volna a társaságban, mindenkiből kiszakadt a nevetés. Jace fensőbbségesen mosolygott, Clary Simonba kapaszkodva igyekezett állva maradni, Simon kezében összegyűrődött a különben erős papírból készült pohár. Magnus háttal a falnak dőlt, és beleverte a fejét. Alec pedig nem bírta tovább, és tudva, hogy senki nem figyel elvörösödő arcára, összegörnyedt a nevetéstől.

- Menjetek már! – mondta Magnus két perc múlva, és a hangjába visszaköltözött az enyhe él. Jace bólintott, de nem szólalt meg, csak gúnyosan mosolygott, Clary válaszolt helyette.

- Na jó, sziasztok – nyitotta ki az ajtót Simonnak és Jace-nek.

Jace elhúzta a száját. Talán valami reakciót várt Alectől vagy Magnustól, de ők nem szóltak. – Mielőtt még ti mondanátok, igen, vigyázunk magunkra. Jó tudni, hogy így aggódtok.

- Rettenetesen félek – szólalt meg Magnus, aztán tartott egy kis szünetet. – Hogy visszajössz, és megint elveszed a lakásomat.

Jace szemmel láthatóan lenyelte az első nyelvére kívánkozó csípős megjegyzést, és egy másikat dobott be helyette.

- De te is… vigyázz Alecre! – figyelmeztette Magnust. Alec érezte, hogy vér szökik az arcába, és képtelen volt Jace-re nézni. Aztán végre becsukódott mögöttük az ajtó, de hallani lehetett Clary odakint kirobbanó nevetését.

Alec mozdulatlanná dermedve állt, felgyorsult pulzusa élesen lüktetett a csuklójában. Tűzforró bőre lassan lehűlt, de még érezte a forróság emlékét az arcán. Lassan elindult a kanapé felé, lerogyott rá és a kezébe temette az arcát.

- Szép – hallott egy hangot, közvetlenül maga mögött. – Ha azt tervezed, hogy egész nap egyhelyben ülsz, akkor arrébb kellene menned. Ott van öt szék, bármelyik tökéletesen alkalmas az önsajnálatra.

Alec hitetlenkedve nézett fel.

- Én is azt hittem, hogy értelmesebb dolgot fogunk ma csinálni. – Magnus megrántotta a vállát, de nem tűnt olyan lazának, mint amilyennek mutatkozni igyekezett. – Úgyhogy vagy átülsz máshova, vagy hozzám szólsz.

Alec úgy érezte, képtelen válaszolni, de aztán mégis megjött a hangja. – Tessék – mondta –, beszélek veled.

- Fantasztikus. – Magnus letelepedett mellé, állát a tenyerébe támasztva a saját térdére könyökölt. – Ez már haladás. A következő lépés az, hogy elmagyarázod, mi bajod van?

- Semmi bajom – vágta rá Alec, inkább reflexből mint őszintén.

- Akkor miért nem vagy lelkesebb, hogy maradhatsz? Tudod, általában úgy szoktam meg…

- Nincs dolgod annyi hülyével, hogy megszokhasd! – vigyorodott el hirtelen Alec, de maga is meglepődött rajta.

- Mi van?

- Hát, aki lelkes amiért itt maradhat, az nem éppen normális…

Alec megvonta a vállát. Magnus elmosolyodott, kivillantak a fogai.

- Te azért még lehetnél az – jelentette ki. – Mármint lelkes.

- Ki mondta, hogy nem vagyok?

- Nagyon nem tűnsz boldognak.

- Te se igazán.

- Hogy lennék boldog, az ég szerelmére, ha húsz kilométerre ülsz tőlem?

- Távolabb menjek? – húzta össze Alec a szemöldökét.

- Pont kérni akartam! – fakadt ki Magnus, és közelebb húzódott a fiúhoz, kezét a combjára tette. – Vagy jöhetsz közelebb is.

- Ennél? – Alec egyre gyakrabban lepődött meg magán, mintha a szájából nem is ő beszélt volna. Aztán forróság öntötte el az arcát, és rájött, hogy nagyon is önmaga maradt.

Magnus ujjai Alec combján köröztek, a fiú még a nadrágján keresztül is érezte a hűvösségüket. Lassan lenézett a vékony kézre, haja előrebukva takarta a arccsontján égő piros foltokat.

- Valahogy így gondoltam – mondta Magnus, és magához húzta Alecet. A kanapé háttámlájába préselődtek, a kis hely majdnem kényelmetlen lett volna, ha bármelyikük is tud rá figyelni. Alec ujjakat érzett a derekán, aztán Magnus a farmerja övtartójánál fogva még erősebben szorította magához.

A fiú köpenye a kanapé mellé, a földre esett. Alec levegőért kapkodott, talán mondani is akart valamit, valami tényleg fontosat, aztán Magnus ajkai határozottan elnémították. Ujjak futottak végig a karján, a nyakán, a pólója alatt, egyszerre hűvösen megnyugtató és perzselő érintés.

Magnus karjai megfeszültek, ahogy felállt és Alecet is felemelte. A fiú eredetileg levegőt akart venni, de a meglepetéstől elfelejtette. Behunyta a szemét, olyan volt, mintha lebegne, és amikor kinyitotta, Magnus – ezúttal indigókék – takaróján fekve találta magát. Csillogó macskaszemek néztek rá, egészen közelről. Alec elmosolyodott és megmozdult, hogy megcsókolhassa Magnust – de jéghideg, éles fájdalom hasított a jobb oldalába.

 

 

- Francba – csúszott ki a száján. Magnus szeme elkerekedett, de látszott rajta, hogy ezúttal egyáltalán nem a sértődöttség miatt. Alec pólóját nézte, aminek fekete színe még sötétebb lett a csendben szivárgó vértől.

- Na, ezt hogy csináltuk? – kérdezte. Alec megpróbálta a kést kivenni a sebből, de amikor le akarta húzni róla a pólóját, belehasított a fájdalom. Legalább eszébe jutott, mit akart mondani. Csak későn: az övébe tűzött kés kiesett, és a bőrébe vágott.

- Volt nálam egy kés, és elfelejtettem letenni – magyarázta, a fájdalomtól kicsit elgyengülő hangon. Ha harc közben sérült volna így meg, valószínűleg fel se veszi, de csókolózás közben nagyon nem esett neki jól.

- Ne mozdulj, elintézem. – Magnus hangja egyszerre volt gyengéd és ideges, amit pedig nem lehetett egyszerű kivitelezni.

Végighúzta egy ujját Alec vérfoltos pólója fölött, a seb mellett vékony szakadás jelent meg az anyagon. Magnus óvatosan felemelte, mire Alec felszisszent.

- Beleragadt – mondta gyorsan, hogy ne tűnjön gyengének.

- Csend. Észrevettem.

A kés kicsusszant a sebből, alvadt vért szakítva le Alec bőréről. Csak nehezen tudta megállni, hogy ne mutassa ki újra a fájdalmát.

Forró szikrák égették a sebet, ami lassan elkezdett összezáródni. Alec a nyelvébe harapva tűrt, vér sós ízét érezte a szájában. Hosszú percekig nem mozdult egyikük sem.

Magnus hirtelen félrehúzódott, megdörzsölte még mindig szikrázó ujjait.

- Irtó mázlid van velem – állapította meg. – Nem hinném, hogy már is helyre tudna rakni. Különben meg…

Elmosolyodott, és nem fejezte be a mondatát. Alec döbbenten húzta végig ujjait a vértől nedves ágyneműn.

- Ezt meg hogy a francba…? – kérdezte, és kisöpörte a haját a szeméből. Magnus megint vigyorgott.

- Én is kérdezhetném. Hogy tudsz megsérülni gyakorlatilag bármikor? Azt a démont még úgy kábé értettem, de most…

Elnevette magát, végigsimított Alec sápadt arcán. – Végül is van valami vonzó abban, hogy mindig tiszta vér vagy, de hidd el, sebesülések nélkül is gyönyörű tudsz lenni. Még mielőtt megkérdeznéd, mit nem mondtam ki az előbb.

Alec most már elvörösödött.

- Szóval eltűnt? – kérdezte, a falat nézve.

- Mármint a seb? Azt megnézheted te is. – Magnus újra elhúzta ujját a póló felett, mire a fekete anyag tovább hasadt, majdnem teljesen felfedve Alec fehér bőrét. A fiú lélegzete elakadt.

- Eltűnt – mondta Magnus, elfojtva minden érzést a hangjában. – Megfelel?

Alec még nem tartott ott, hogy megszólaljon, csak nézte az elszakadt pólót.

- Magadhoz tudsz térni egyedül? – kérdezte Magnus. Alec ráemelte a tekintetét.

- Micsoda? – kérdezte, arca égett, szöges ellentétben fehér mellkasával.

- Magadhoz tudsz térni egyedül, vagy segítsek? – ismételte Magnus. Alec megrándult.

- Menni fog egyedül.

- Tudtam, hogy nem szabad hagynom egyedül dönteni – sóhajtott a boszorkánymester. – Még nem tudod, mi a jó neked.

- Nem is! – tiltakozott Alec erőtlenül. – Úgy értem, tudom, mi a jó.

- Nem tudod – jelentette ki Magnus határozottan. Alec felnyögött és a bal oldalára fordult.

- Te nem hiszel nekem – hallotta Magnus hangját egészen közelről.

- Nem – mondta Alec gondolkodás nélkül.

- Annyira örülök, hogy ezt mondtad! – Magnus hangja csak félig volt gúnyos.

- Miért?

- Mert bebizonyíthatom, hogy igazam van.

Alec nyakához valami hozzásimult, talán egy puha ajak, egészen finoman, mintha tavasszal feküdt volna le a fűbe, és az csiklandozta volna. Idris füvébe, gondolta, de most nem fájt úgy a szíve az Üvegváros után, mint máskor.

Az érintés elvándorolt az arcáig, óvatosan végigsimította. Alec lehunyta a szemét. Magnus végigcsókolta a szemhéját, a homlokát, az arccsontján pirosló foltokat, de a száját elkerülte. A fiú halkan felsóhajtott, és mozdulatlanul várt.

- Magadhoz tértél? – szakadt el tőle az érintés. Alec halványan elmosolyodott.

- Nem hiszem.

Magnus az előbb hanyatt feküdt, de most felkönyökölt, közelebb hajolt Alechez. Ujjai könnyedén siklottak a fiú bőrén, az arcáról a nyakára és vissza. Elég közel voltak ahhoz, hogy akár meg is csókolhassa, de nem tette. Várt.

Alec az arcához nyúlt, elkapta Magnus kezét és lecsúsztatta a vállára. Magnus finoman megszorította, és odahúzta magához. Alec feje a mellkasán pihent, haja sötét glóriaként szétterült. Újból megszorította a fiú vállát.

- Gyönyörű vagy – mondta halkan, maga sem tudta, miért. Érezte, hogy Alec elmosolyodik.

- Pedig nem is vérzek.

 

 

A hűvös ujjak majdnem szórakozottan írták le a köröket a vállán, és Alec tudta, hogy Magnus valami máson gondolkozik. Vagy unja, hogy lassan két órája nem történt semmi.

Na jó, azért semminek nem mondta volna, legalábbis ő nem érezte annak. Alecnek tökéletesen elég volt az, hogy hallgathatta Magnus nyugodt, lassú szívverését, és érezte a vállán az ujjait. Egy pillanatra megborzongott, és tudatosult benne, hogy fázik.

Hozzábújt Magnushoz, aki szorosan magához ölelte. Alecnek azonnal melege lett, de eszébe sem jutott volna elhúzódni.

- Jól vagy? – kérdezte Magnus halkan.

- Nincs másik késem.

Magnus hangtalanul nevetett fel, csak a mellkasa rázkódásából lehetett megállapítani. – Akkor jó.

Alec felemelte a fejét, hogy ránézhessen, és legnagyobb meglepetésére összeért az ajkuk. Nem sok választotta el egy ijedt kiáltástól, de aztán megnyugodott.

Kezeit összefonta Magnus hajában, összepréselődtek. Levegőt akart, és közben nem volt képes elválasztani az ajkát Magnusétól. Úgy érezte, amikor egy pillanatra mégis eltolta magától, és mindketten gyorsan lélegezve nézték a másik szemét, mintha kitéptek volna belőle egy darabot.

Magnus keze a pólója alá siklott, végigfutott  a gerince mentén. Alecen borzongás söpört át, de ezúttal nem a hidegtől. Megszűnt minden, csak a saját félénk ajkai maradtak, ahogy mintha a másik felüket keresnék, tapogatóznak Magnus után.

Zihálva csúsztatta kettőjük közé a kezeit, és nehezen, de eltolta Magnust. Ő viszont nem hagyta magát, Alecet a farmerja derekánál fogva tartotta vissza. Egyik karja a fiú oldala alá szorult, a már eltűnt seb környékére.

Ajka hirtelen erőszakosan Alecére tapadt, mint nem is olyan régen, azon a furcsa éjszakán…

Alec felszisszent a meglepetéstől, ahogy megérezte Magnus óvatos harapását a száján. Vadul beletúrt a boszorkánymester hajába, néhány rakoncátlan tincs beleakat az ujjába. Alec megdöbbent a saját őszinteségén, ahogy bevallotta magának, ezt akarja.

Nem érte meg annyira akarni. Körülbelül tíz másodperc múlva egy éles hang szakította félbe őket: Alec telefonja. Odanyúlt érte, és az első, amit meglátott a kijelzőn, az idő volt. Hogy lett hirtelen hajnali három? Csak utána nézett rá a névre, ami miatt minden ki is ment a fejéből. – Jace – mondta halkan. Magnus dühösen elfordult.

Alec nem tudott megszólalni, amíg Jace beszélt. Egyszerűen csak hallgatta, és próbált rájönni, mi történhetett a Tündérek Udvarában. Aztán kinyomta a telefont. – Magnus – suttogta. – Segítened kell.

- Jace-en? – a macskaszemek összeszűkültek. Alec gyorsan megrázta a fejét.

- Nem – mondta. – Nem Jace. Simon.

 

 

 

P.S.: Tulajdonképpen nem ez a késdolog volt az eredeti terv, csak mivel már annyit veszekedtek... most meg nem volt szívem folytatni a dönts-már-el-hogy-kit-szeretsz-engem-vagy-Jace-t - vitákat. Abból van elég az eredetiben :)

Nadett*

 

 

 

Használd az erőmet – az East River közepén

(Hamuváros)

 

- Alexander. – A név olyan vádlón csengett a telefonban, hogy Alec összerándult.

- Igen, én vagyok.

- Rájöttem. Mit akarsz már megint? – Magnus kezdett határozottan türelmetlennek tűnni. – Ha most a húgodból lett antilop, mondd meg neki, hogy nem érek rá.

- Nem vicces!

- Nem is annak szántam.

Isabelle Alec szobájában támasztotta az ajtófélfát, és dühösen a bátyjára meredt.

- Elhiszem, hogy nagyon jól szórakoztok, de Jace-ék hamarosan halottak.

- Jace? – Magnus ennyit azért meghallott. Most Alecen volt a sor, hogy ránézzen Isabelle-re, de inkább nem mondott a lánynak semmit.

- Jace is. – Alec a cipőjét tanulmányozta. – Meg Clary, Luke, Izzy, én…

- Oké, pontosíts! – Magnus nem lett sokkal kedvesebb.

- Jó. Szóval egy elhagyatott helyen kellene Claryvel, Luke-kal és Jace-szel találkoznod. – Szándékosan a végére hagyta Jace-t. – Valahol az East River mentén, mert annak a közepén van Valentine hajója. Tudod, démonsereg, Végzet Kardja, szertartás a… nem, nem tudod. – Isabelle-re nézett, mintha azt mondaná: tűnj el! A lány a szemét forgatva oldalazott ki, becsukva maga mögött az ajtót. – Valentine Simonnal és Maiával akarja befejezni azt az átkozott szertartást.

Magnus egy ideig nem válaszolt, és Alec már azt fontolgatta, hogy megkérdezi, ott van-e. Ekkor hallotta meg végre a hangját.

- Jó. Mondd meg Clarynek, hogy… – és itt egy hely következett, amit Alec el is felejtett, miután továbbadta az információt. – És…

Megint ijesztően hosszú csend következett, Alec hallotta a saját szívverését. Isabelle lesett be a szobába.

- Ne csinálj hülyeséget – fejezte be Magnus, és megszakadt a vonal. Alec kábán nézte a kezében tartott telefont. Lehetett volna sokkal rosszabb is, azt is megérti. Tulajdonképpen a Rettenthetetlen Rúna után nem váltak el túl jó hangulatban.

- Alec, hallasz? – kérdezte Isabelle. A fiú felkapta a fejét.

- Mi van?

- Nem tudom, mit mondott neked Magnus, de komolyan eltiltalak tőle – jelentette ki a lány. Kezében a saját telefonját szorongatta. – Fel kellene hívnod Jace-t.

- Oké, várj – mondta Alec halkan. Isabelle dühösen megrázta.

- Akkor mondd meg, mit beszéltetek, és szólok én nekik! Alec, egyszerűen nem hiszem el!

- Bocs. – Alec elhadarta a helyet, de nem mozdult. Isabelle elővette a saját telefonját.

- Gondolom, ez is rám marad.

- Hogyhogy is? – fakadt ki Alec. – Add azt ide!

De Isabelle gúnyos mosollyal ellépett mellőle, a magasba tartva rózsaszín mobiltelefonját. – Most már én intézem – jelentette ki. – Te intézd a többit.

- Milyen többit?!

 

 

 

P.S.: Igen, ez csak egy fél fejezet, a vége lemaradt. Tulajdonképpen a lényege, de mindegy :) Még be fogom fejezni, csak nem tudom, mikor...

Nadett*

 

 

 

Ha ezt túléljük… – az Összefogás rúna

(Üvegváros)

 

Amíg nem ért oda hozzá, fel sem tűnt neki a fiú. Rendben, azért a szemével próbálta keresni, de eszébe sem jutott volna, hogy egymáshoz szólhatnak ebben az Árnyvadászoktól nyüzsgő tömegben. Erre…

Magnus karját valaki elkapta, és kénytelen volt odafordulni. Nyilván Luke-nak felejtettem el valamit elmondani, futott át az agyán, és már nyitotta is a száját, hogy kérdezzen. Aztán leesett az álla.

- Azt hittem, soha nem érlek utol! – a fiú hangjában szemrehányás keveredett valami mással, amit nehéz lett volna meghatározni.

- Miért kellett utolérned? – Magnus gondosan kerülte a fiú csillogó világoskék tekintetét.

- Mert van egy kérdésem.

Alec az ajkába harapott, és azért is elkapta Magnus pillantását. Oké, mindjárt meglesz… csak még egy kis idő…

Túlélték az Ibliseket. Persze még hátravolt egy csomó életveszély, de az Ibliseket túlélték. Aztán visszarohantak a Gardhoz, és Magnus egyedül hagyta. Alec eddig azt hitte, minden simán megy majd, de most megnémult.

Magnus nem úgy nézett ki, mint aki sokáig bírja a várakozást.

- Kérdésed? – ismételte felvont szemöldökkel. Alec keze ökölbe szorult a háta mögött. Magnus nyilván már kitalálta, mit akar mondani, de eszébe sem jutott volna segíteni a fiúnak.

- Igen – mondta Alec. Kezdetnek jó. Csak a lényeg hiányzik.

Visszanézett Isabelle-re, de a lányt már eltakarta a tömeg. Magnus megköszörülte a torkát.

- Föld hívja Alecet – jegyezte meg. A fiú felkapta a fejét.

- Alecnek szólítottál – állapította meg csodálkozva. – Az előbb még nem. Most miért?

Magnuson látszott a türelmetlenség, de azért elmosolyodott.

- Mindegy – közölte. – Viszont nem bánnám, ha elmondanád, amit akarsz. Észrevehetted volna, hogy még társat kell keresnem.

Alec szíve szerint Magnus nyakába ugrott volna örömében. Azért mégis segített neki. Kinyitotta a száját, és végre a megfelelő szavak buktak ki rajta.

- Nem, már nem kell társat keresned – jelentette ki, és ujjai ráfonódtak az övébe tűzött irónra.

- Mégse harcolunk? – kérdezte Magnus.

- De, nagyon is. – Alec még egy utolsó mély levegőt vett. – Csakhogy itt vagyok én.

Magnus kételkedő arccal lépett egyet hátra. Nem hisz nekem, villant át Alec agyán.                                

- Komolyan beszélsz? – kérdezte halkan Magnus. Alec előhúzta az irónját és a kezébe nyomta.

- Teljesen. Ugye láttad a rúnát?

Magnus szó nélkül bólintott, és megfogta Alec kezét. Óvatosan hozzáérintette az irón hegyét a fiú bőréhez. Elég ügyetlenül tartotta, és egy helyen túlságosan is rányomta Alec tenyerére, de neki esze ágában sem volt közbeszólni.

- Kész – engedte el Magnus. Alec elhúzta a kezét és a rúnát tanulmányozta. Egy csomóra hasonlított, ami összeköti a Nephilimeket az Alvilágiakkal, egész pontosan őket kettőjüket.

- Oké, én jövök – mondta halkan, és átvette az irónt.

Félt, hogy megégeti Magnus kezét idegességében, de nem történt semmi. A saját rúnájának pontos mását sikerült megrajzolnia.

- Ennyi? – kérdezte Magnus, és a hangjából egy kis csalódottság érződött ki. – Azt hittem, jobban fáj majd.

- Elintézhetem, hogy fájjon! – vágta rá Alec. Magnus az égre nézett.

- Nem úgy értettem. Csak azt hittem, nem ilyen jó érzés.

- Nem is jó.

- Akkor máshogy hat rajtatok, mint rajtunk. Szinte nem éreztem semmit.

Alec idegesen elkapta Magnus kezét, megvizsgálta. A rúna vonalai nem lettek túl gyengék, meglepően tökéletesre sikerült.

- Nem a rúnával van a baj – motyogta, majdnem szórakozottan. Ahogy felnézett, látta, hogy Magnus kicsit idegesen mosolyog.

- Mi az? – kérdezte.

- Veled ellentétben én nem szoktam meg, hogy szembenézzek a biztos halállal.

- Egyáltalán nem is biztos! – tiltakozott Alec. – Különben is – a tekintete Maryse-ra villant –, már érdemes túlélned.

Magnus először értetlenül nézte, aztán megértette, miért nézi Alec a szüleit.

- Hát jó. Legalább nem felejtetted el.

Alec óvatosan megérintette a saját arcát: meglepő módon jéghideg volt. Belenézett Magnus szemébe.

- Nehéz lett volna.

Magnus halványan elmosolyodott, megfogta a fiú kezét és feljebb húzta a ruhája ujját.

- Te mit csinálsz? – húzta el a száját Alec.

- Keresem a Rettenthetetlen Rúnát.

- Akkor abbahagyhatod – jelentette ki a fiú határozottan. – Nincs szükségem rá.

Egy gyors mozdulattal magához rántotta Magnust, és vadul megcsókolta. Hajában érezte az ismerős kezet, ujjai a boszorkánymester kabátjába akadtak bele, félő volt, hogy eltépi.

- Alec – suttogta Magnus, bele a szájába.

- Fogd be – morgott vissza a fiú.

Az irón kiesett a kezéből, éles csattanással zuhant a földre. A hangra a közelben álló Árnyvadászok és Alvilágiak odakapták a fejüket, Alec érezte égető tekintetüket magán.

Magnus keze a derekára csúszott, kikerült egy kést, és közelebb húzta. Alec hirtelen észrevette, hogy nem érez semmi idegen ízt a száján. Most először nem volt kifestve Magnus.

Maguk közé csúsztatta a tenyerét, és óvatosan hátralépett egy egészen aprót. Magnus hitetlenkedve nézte.

- Láttak? – kérdezte Alec, még mindig nem véve le a szemét róla. Magnus egy kicsit oldalra fordította a fejét, és vállat vont.

- Legfeljebb ötvenen, de ahogy elnézem, félóra múlva ötszázan tudják… Különben meg érdemes lenne megnézned a húgodat.

Alec Isabelle felé pillantott. A lány hatalmasra nőtt szemekkel állt, úgy festett, mint aki nem tudja, sírjon, nevessen vagy üvöltse le a bátyja fejét. Mellette Simon volt és Maia, Simon arcán látszott, hogy elfojtja a nevetését, Maia viszont látványosan tátotta a száját. Alec megeresztett egy gúnyos mosolyt Isabelle felé.

- Minden rendben? – kérdezte Magnus olyan halkan, hogy Alec is alig hallotta. Gyorsan bólintott.

- Velem igen.

- Akkor jó. – Magnus megszorította a fiú derekát. – Sok szerencsét a szüleidhez.

- Miattad csinálom! – Alec úgy tett, mintha dühös lenne. – Úgyhogy légy szíves mellettem maradni.

Magnus átölelte, és ha lehet, még halkabban suttogott a fülébe.

- Mindig.

 

 

 

P.S.: Na igen, az első három könyv közül az Üvegvárost szerettem a legjobban. Persze, itt volt szó legtöbbet Alecékről - és egyébként itt is szerettem meg őket, az első két részben még nem érdekeltek. Egyelőre ennyi, bár ez a fic is elég hosszúra sikerült :) Mint említettem, az East River-es részt még befejezem, és elkezdek egy újat... valahogy képtelen vagyok leállni a Malec-fanficekkel.

Nadett*

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hurrá!

(Eieen, 2016.06.07 17:54)

Nagyon jó!Remélem még folytod a Malec fanficeket.

saku.ouji@gmail.com

(Saku, 2014.11.24 15:41)

Szia ^^

Úristen, ezek nagyon édesek. Én magát a sorozatot barátnőm unszolására kezdtem el olvasni, mert annyit mesélt Magnus és Alec kapcsolatáról, hogy gondoltam belenézek, mi is olyan jó bennük. És nem csalódtam. Őszintén szólva csak miattuk álltam nekik, és megérte :"D
Annyira eltudnám képzelni a te kis irományaidat könyv formában, valami olyasmi címmel, hogy "Magnus és Alexander kimaradt jelenetei". Annyira jól visszaadtad őket. Imádtam olvasni. Remélem még több Malec párosítást is írsz ."D

VÁÓ!

(Alexa, 2014.07.13 19:53)

Ez aztán valami irtóra nagy cukiság volt... Malec túladagolásban fogok meghalni miattad! XD

komment

(Cassye, 2013.04.15 18:25)

Nem is kell leállni a Malec-fanficekkel iszonyat jól írsz.
Remélem folytatod még. :)

shirotensi@gmail.com

(Empty, 2012.10.19 17:52)

Üdv! :D
Ezúttal is csak azt tudom mondani, hogy fantasztikus. A szomorú jeleneteknél mindig összeszorul a torkom (és a szívem), de Te mindig képes vagy egy újabb, boldogabb jelenettel mosolyt varázsolni sírásra görbülő számra.
Köszönöm :)

Re: shirotensi@gmail.com

(Nadett*, 2012.11.09 19:03)

Hát, nem is tudom, mit mondjak :) Nagyon jó érzés volt olvasni a hozzászólásaidat, köszönöm!!

sophiestaar@citromail.hu

(sophiestar, 2012.08.02 14:15)

Ezek nagyon jók! Imádom Magnust meg Alecet. Remekül megfogtad mindkettőnek a személyiségét. És nagyon szépen írsz!
Remélem megörvendeztetsz még sok Malec fanfictionnel! De tényleg!! :DDDD

Re: sophiestaar@citromail.hu

(Nadett*, 2012.08.23 21:23)

Én is nagyon szeretem Alecéket, és igen, tervezek még róluk írni. Nagyon örülök, ha tetszettek a ficek! :)
Nadett*