Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alice Evans 2.rész

2012.08.23

 Támadások

 

Végül sikerült felállnom, és elindultam az iskola felé. Az arcomon még mindig folytak a könnyek, sósak voltak és finomak; a tél közeledtét jelző szél kicsípte nedves bőrömet. Fájt, de nem jobban a szívemnél. Biztos voltam benne, hogy még soha nem esett ilyen rosszul semmi, főleg nem Sebastiantól.

Hirtelen furcsa, földöntúlinak tűnő morgást hallottam. Biztos csak egy kutya, gondoltam. Bár engem ez sem nyugtatott meg különösebben. Ötéves koromban egy bulldog megtámadott, Sebastian szedte le rólam valahogyan. Egy hétéves kisgyerek volt még csak, és máris megmentette az életemet. A francba is, örökre az adósa maradok.

A morgás erősödött, és a fülemre kellett tapasztanom a kezemet. A körülöttem sietősen lépkedő járókelők értetlenül néztek rám. Ők nem hallják?!

- A fenébe is – suttogtam, és elvettem a kezemet a fülemről. A morgás most halkulni kezdett, aztán megint felerősödött. Vettem egy mély levegőt, és valami hülye ötlettől hajtva elindultam az irányában.

Egy ugyanolyan sötét kapualjhoz érkeztem, mint amibe berántott Sebastian, de a morgás itt eltűnt. Az ajkamba haraptam, és mivel jobb ötletem nem volt, benéztem a kapualjba.

Aztán sikítottam.

Egy kislány feküdt a macskakövön, nem lehetett több nyolcévesnél. Gesztenyebarna haja két, szürke masnival megkötött copfban, ruhája valaha sötétkék-sötétzöld kockás, mostanra csupa vér. Igazság szerint mindene csupa vér volt, valószínűleg a vállán lévő csúnya sebből szivárgott. Tényleg olyan volt, mintha egy kutya harapta volna meg...

A kislány nem mozdult. Reszketve előkotortam a mobilomat a táskámból – miért kellett a legalján lennie?! – és hívtam a mentőket.

Nem mondtam meg a nevem, nem vártam meg ott, hogy kiérkezzenek. Inkább kerestem magamnak egy fát, és felmásztam rá, onnan figyeltem észrevétlenül. Fekete farmer, fekete áttetsző blúz, fekete bőrdzseki, piros-fekete kockás öv és sál, fekete törpe-tűsarkú csizma, ég veletek. Az öv kivételével mindegyik koszos lett és elszakadt. De én nem bántam. Tudni akartam, mi volt ez.

- Nem értem, mi történt – hallottam egy mentős hangját. – Itt nincs semmi.

- Biztosan megint szórakozott valaki – vont vállat egy másik. – A héten már az ötödik.

Tátva maradt a szám. Hiszen benéztek a kapualjba... látniuk kellett volna a kislányt...!

A mentőautó elhúzott, és én leugrottam a fáról. A táskám pont a fejemre érkezett, de most nem volt időm ezzel foglalkozni. A kapualjhoz rohantam és benéztem. A kislány még mindig ott feküdt, de már mozgott is. Úgy tűnt, nem fogja túlélni. Visszafojtottam sebe láttán a hányingeremet, és letérdeltem mellé. Elővettem a tolltartómat.

Körzőmmel piszkáltam ki a sebből valamit. Egy tűhegyes szemfogra emlékeztetett, de hófehér volt. Jó vagyok biológiából, viszont ezt tudja a hülye is. Állatnak nincs ilyen fehér foga.

De akkor mi ez?

Hazamentem, miután a kislányt elvonszoltam egy bokorig és elrejtettem.

- Bírd ki – suttogtam, de valójában tudtam, már halott. – Hozok segítséget.

Otthon alig léptem be a kapun, a bátyámba ütköztem, el is ejtettem a táskám. Egyetlen szó nélkül a karjába kapott, és hiába sikítottam – nagyon élesen tudok! –, bevitt a házba.

- Tegyél le! – kiabáltam. Utáltam, ha felemelt. Másnak szabad volt, de Sebastiannak nem. Mintha nem is hallotta volna, tovább vitt, fel az emeletre. Berúgta a saját szobája ajtaját, és ledobott a matracra, amin aludt. Megint felsikítottam.

- Mi van nálad? – kérdezte, megállva fölöttem. Ijedten néztem rá.

- Miről beszélsz?

- Mi van nálad, ami reggel nem volt?

Nyeltem egyet. Honnan tudhat róla? Felálltam és a farzsebembe nyúltam, ahol a fehér fog rejtőzött.

- Ne nyúlj hozzá! – ütött a kezemre Sebastian, és ő vette ki a zsebemből. Némán álltam és a falat néztem, annyira igyekeztem nem elpirulni, ahogy ujjai lassabban, mint kellett volna, végigsimítottak a fenekemen, a zseb apró nyílását keresve.

- A francba, mibe keveredtél már megint? – kérdezte dühösen, ahogy ránézett a fogra. Megnyaltam kicserepesedett ajkam, és elmondtam Sebastiannak mindent, a morgást, a kislányt, a mentősöket.

- Oké – sóhajtott fel, most nagyon fáradtnak tűnt. Elnyúlt a matracon, és intett, hogy feküdjek mellé. Zavartan leültem, minél távolabb a bátyámtól.

- A szüleink nem akarják, hogy elmondjam, úgyhogy nem tehetem – kezdte. – De figyelmeztetni tudlak, hogy ez nem az első ilyen eset volt, és még kevésbé volt az utolsó. Mostantól mindenhová veled megyek, világos? – Zavartan bólintottam. – Úgy értem, mindenhová. A suliban a termetek ajtaja előtt fogok állni minden órán; amikor kijössz, megnézem, hogy jól vagy-e. Követlek, akármit csinálsz szünetben és iskola után. Nem engedlek el bulizni egyedül, és nem mehetsz sehová kettesben Rebeccával. Elzavarom mellőled a fiúkat... – itt egy pillanatra elakadt, és mást kezdett el mondani. – Itthon melletted fogok ülni, amíg tanulsz; mikor vécére mész, az ajtó előtt foglak várni; ha zuhanyozol, veled megyek a fürdőbe.

Éreztem, hogy elvörösödöm, és attól féltem hogy mindketten tudjuk, nem a dühtől.

- Most viccelsz, ugye? – fakadtam ki. – Ki mondta, hogy ezt meg is engedem?

Sebastian elmosolyodott.

- Én.

Nem tudtam visszavágni. Az a mosoly... megnémultam tőle, zavartan tanulmányoztam félig lepattogott fekete körömlakkomat.

- És ha véletlenül egyedül lennél, és találsz még egy ilyen holttestet, eszedbe ne jusson bárkinek is szólni, világos? – tette még hozzá Sebastian. – Csak nekem.

Bólintottam.

- És most húzás átöltözni, vagy anya szívbajt kap, ha egyszer hazaér – adta ki a bátyám a parancsot. Pillantása végigsiklott szakadt ruháimon. – Egyébként is teljesen átlátszik a blúzod, és az a szakadás ott pont a melled fölött van.

Gyorsan magam elé kaptam a kezem. Sebastian tovább nézett, mintha még több szakadást remélne a ruhámon. De ő a bátyám. A bátyám, a francba is. Kizárt, hogy érdekelje a mellem, vagy bármi más!

- Oké, megyek – mondtam gyorsan és felálltam. Már a folyosón voltam, amikor meghallottam a padlódeszkák ismerős recsegését.

Hátranéztem. Sebastian is felállt a matracról, és úgy nézett ki, mint aki éppen utánam jön.

- Eszedbe ne jusson – mondtam határozottan, bár egyáltalán nem éreztem magam annak. – Ha megpróbálod, Sebastian, megöllek.

Könnyedén elém lépett, a mellkasáig értem csak fel.

- Először is, az nehezen menne – mosolygott lenézően. – Másodszor, beleegyeztél.

- Micsoda?!

- Mindenhová – ismételte. A szememet forgattam és megfordultam, becélozva a szobám ajtaját.

Egyenesen a szekrényemhez mentem. Háttal álltam, de hallottam, ahogy Sebastian becsukta a szobaajtót és leült az ágyamra. Szóval tényleg komolyan gondolja. Csak egy bajom volt... hogy nem bántam.

- Mi lesz, Allie? – kérdezte. Nyeltem egyet. Még mindig háttal neki, levettem a blúzomat és a földre dobtam. Átfutott az agyamon, hogy milyen fehérnemű van rajtam, szerencsére nem valami gáz. Push-up melltartó (ez nem számít gáznak, a bátyám nyilvánvalóan tudja, hogy ilyesmit hordok, tisztában van vele, hogy nincs semmi mellem) és francia bugyi, mindkettő díszítés nélküli, egyszínű fekete, csak a márkanév van rájuk írva ezüsttel. Huh.

Elővettem egy fekete garbót és egy szürke leggingset, és gyorsan átöltöztem. Szinte éreztem magamon Sebastian tekintetét. Mikor végeztem, összeszedtem a szakadt ruháimat, és letérdelve egyszerűen belöktem őket az ágyam alá, ehhez a művelethez azonban közel kellett mennem a bátyámhoz.

- Hogy találtad, élek még? – kérdeztem élesen. – Vagy megtámadott valaki, akitől nem védhetsz meg?

- Nem sokáig fogsz ezzel hülyéskedni – közölte Sebastian, és felállt. Én is. – Egyébként hordhatnál valami szexibb fehérneműt is.

Fülig elvörösödtem, és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy behúzok egyet a bátyámnak.

- Oké, akkor most kitalálunk valamit, hogy miért nem voltál ma suliban. – Sebastian máris témát váltott és gondolkozni kezdett. – Esetleg valami vírusfertőzés miatt hányni kezdtél?

- Találj ki, amit akarsz – fordultam el. – Csak gyorsan, mert beszélni akarok Beckyvel.

- Jó, akkor valami rosszat ettél, és hasmenésed volt egész nap – döntötte el Sebastian. – Ha bárkinek elmondod, hogy mit csináltál valójában... azt hiszem, nem én öllek meg, csak meghagyom másoknak ezt az élményt.

Dühösen megráztam a fejem, és bekapcsoltam a laptopomat. Le akartam ülni az ágyamra, de Sebastian már ott ült. Elkapta a derekamat és az ölébe húzott.

- Mi a francot csinálsz? – kérdeztem erőtlenül. Elmosolyodott, éreztem a nyakamon a leheletét.

- Kíváncsi vagyok, miről beszéltek.

Közben a laptop bekapcsolt. Ránéztem az órára: délután fél négy volt. Hogy ment így el az idő?

Felmentem a facebookra. Rebecca is fent volt, és amint bejelentkeztem, rám írt.

 

*Becky Turner* mi volt veled??? <3

*Alice Evans* semmi. egész nap ment a hasam :(( a hülye bátyám ”vigyáz” rám :-/

 

Ez a mondat persze Sebastiannak szólt, aki a vállam fölött leste, mit írunk egymásnak. Most felnevetett.

 

*Becky Turner* szegénykém.. L mi is totál kész vagyunk bioszból feleltetett osztály fele egyest kapott LLL te tudtad volna L

*Alice Evans* jaaj köszi * . * <3 de az nem biztos J

*Becky Turner* de biztos.. <33

*Alice Evans* jajnemis‼ <3<3

*Becky Turner* dede :DD

*Alice Evans* jó na hagyjuk :-) miből kérdezett

*Alice Evans* ?

*Becky Turner* állatok fogtípusai -.-”

 

Egyetlen köszönés vagy bármi nélkül megnyomtam a laptopomon az on/off-gombot.

- Mi van? – kérdezte Sebastian.

- Nem, most én kérdezek – közöltem megfordulva az ölében. Megint olyan közel voltunk... – Milyen fog az, amit kiszedtem a kiscsaj sebéből? Olyan, mintha egy kutyáé lenne, de a kutyáknak nem ilyen tiszta a foguk!

- Akkor ez a kutya ismeri a fogkefét. – A szememet forgattam, Sebastian felsóhajtott. – Hidd el, szeretném elmondani. De akkor a szüleink megölnek mindkettőnket. Szóval inkább megvárnám, hogy ők döntsenek úgy, beavatnak téged is. – Megrázta a fejét. – Amúgy meg ne várd annyira. Nem jó buli.

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de ekkor telefoncsörgést hallottam. Lentről jött, az ősrégi vonalasunk volt.

Sebastian megfogta a csípőmet, és átfordult velem. Alatta feküdtem. Egy pillanatra odahajolt hozzám, és az arcomba sziszegett.

- Te itt maradsz, megértetted? – Aztán felállt és leszaladt a lépcsőn, hogy felvegye a telefont.

Megértettem. Azt, hogy nem fogja elmondani. Felkeltem az ágyból, meztelen lábamat beledugtam a sötétszürke tornacipőmbe, ami majd fel fogja törni a sarkam, de ez nem érdekelt. Remélve, hogy a bátyám nem hallja meg a padlódeszkák recsegését, odaosontam az ablakomhoz és kinyitottam. Közvetlenül az ablak előtt állt egy fa, kiskorunkban sokszor másztunk ki rá Sebastiannal. Feltérdeltem az ablakpárkányra, majd felálltam és elrugaszkodtam.

Gond nélkül másztam le a földre, csak a ruháimat piszkoltam össze. Már megint. A kertben elbújtam és megvártam, amíg a bátyám kiabálni kezd, hogy hol vagyok. Most nem kaphatott el.

Rohantam.

 

-------------------------------------------

 

Addig nem akartam megállni, amíg meg nem hallom a morgást. De mire elértem a plázáig, annyira szúrt az oldalam, hogy muszáj volt a pláza falának dőlve pihennem egy kicsit.

Hallgatóztam, de nem hallottam semmit. Már majdnem feladtam és folytattam a futást, mikor egy halvány zaj mégis megütötte a fülemet. Mintha valaki segítségért nyöszörgött volna – nem, nem kiabált, ahhoz túl gyengének tűnt a hangja.

Hol vagy? – kérdeztem gondolatban. A valaki tovább nyöszörgött, egyre jobban hallottam, míg minden hang elveszett, csak a nyöszörgés és a néha belevegyülő morgás hallatszott.

Legalábbis nekem, a többi ember megint hülyének nézett.

- Gyerünk – suttogtam, és elindultam a hang felé. Nem volt könnyű, ahogy a múltkor sem, de meg kellett próbálnom.

A pláza mögött, a garázslejárónál megtorpantam. Ha odalent eltévedek, az a morgó micsoda velem is végezni fog, ugyanúgy, mint a kislánnyal. De a múltkor sikerült megzavarni... hátha most megakadályozhatom valakinek a megölésében.

Tovább követtem a hangokat, le a sötétbe. Ahová mentem, ott egy autó sem állt. Ijesztő volt az egész hely.

A hang annyira felerősödött, hogy már úgy éreztem, szét akar robbanni a koponyám. Kilestem egy oszlop mögül, és megláttam.

Ronda volt. Ronda, szörnyű, ijesztő, undorító, egyszóval nem olyasmi, amiét túlzottan odalettem volna. A földön egy nő feküdt, lila ruhája félig leszaggatva róla. Fölötte egy kutya állt, vagyis annak tűnt messziről, de ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy víziló méretű. Nem lehetett kutya. Pedig egyébként annak nézett ki, loncsos fekete szőrrel, mintha lángnyelvek alkották volna a bundáját, vérben forgó sötétzöld szemekkel, tűhegyes, apró, fehér fogakkal és hatalmas, véres karmokkal. A nő húsából tépett ki egy darabot, közben eszeveszetten morgott és vicsorgott.

Dönthettem. Vagy odamegyek és engem is megöl, vagy kitalálok valami mást. Megszavaztam ez utóbbi verziót, de nem tudtam mit kitalálni.

Végül egy őrült ötletem támadt. Csendben lehajoltam, kikötöttem mindkét lábamon a cipőfűzőket, és levettem a tornacipőimet. Céloztam és...

A jobb cipőm telibe találta a kutya – nem tudtam máshogy gondolni rá – fejét, a bal megütötte az orrát. Elégedetten mosolyogtam, kár, hogy több ilyen klassz ötletem nem maradt. A kutyának viszont nagyon is sikerült megmaradnia, sőt már el is indult felém. Reszketve tettem egy lépést hátra, de azonnal megbotlottam és elestem. A kutya felmordult és rám vetette magát – majd elrepült jobbra.

Összezavarodva felültem. Mellettem állt az a valaki, aki az előbb megrúgta a víziló méretű és súlyú kutyát. És ez a valaki a bátyám volt.

- Allie... – sóhajtott Sebastian, és segített felkelni. Majd teljes erőből felpofozott.

- Ezt miért?! – kiáltottam rá. Elkapta mindkét kezemet, fájdalmasan erősen megszorította.

- Na vajon! Csak úgy eltűnsz, ugye, Allie? És kis híján megöleted magad egy pokolkutyával! A francba veled!

Erősen megrázott, aztán végre kicsit megnyugodott és előrántott valamit az övéből. Egy tőr volt, ezüst pengével, fekete markolattal. Ahogy elvettem tőle és megnéztem, a markolatát millió apró kis kővel rakták ki.

- Fekete ónix – mondta Sebastian. – Remélem, tudod használni.

- Képzeld, nem – néztem rá dühösen. – Megint megütsz?

- Nem – közölte. – Bár szívesen megtenném. Kellemes szórakozás. Mindenesetre most használnod kell. Az a pokolkutya a tiéd.

- Mit csináljak vele? – kérdeztem meglepetten.

- Amit akarsz, de szerintem öld meg – tanácsolta a bátyám.

Lefagytam, majd lassan magamhoz térve elindultam a kutya felé. Összegabalyodott végtagokkal nyüszített a fal tövében.

- Tudom, ilyenkor tényleg aranyosak – mondta a bátyám. – De ha most nem ölöd meg, még több emberrel fogja azt tenni, mint azzal a kislánnyal meg ezzel a nővel.

- Gondolod? – néztem fel rá remegve. Elmosolyodott.

- A helyzet az, hogy tudom. Gyere. Segítek megtenni.

Megálltunk a kutya fölött. Sebastian a lábával kis terpeszbe igazította az enyémet és szorosan mögém állt, minden testrészünk egymáshoz simult. Oldalt álltunk a kutyának, a távolabbi kezemet, amiben a kés volt, megfogta és felemelte. Aztán a másikat is, úgy igazította, hogy a másik kezem a kést tartó csuklómat fogja.

- Kicsit behajlítod a térdedet, amikor szúrsz – súgta a fülembe lágyan, nem tudtam megállni, behunytam a szemem. Aztán kinyitottam, és behajlítva a térdemet, szúrtam.

Éreztem, hogy Sebastian elengedett és ellépett mellőlem, de nem tudtam megállítani a mozdulatomat. A kést egyenesen a kutya hasának a közepébe vágtam, a lendület engem is a földre vitt, guggolásba érkeztem a kutya mellé.

- Húzd ki belőle a késed – hallottam, és gyorsan kirántottam a pengét a kutya testéből. A kutya szőre hirtelen megmozdult... nem, a kutya lobbant lángra, fekete lángokra – és eltűnt.

Felnéztem Sebastianra.

- Ez mi volt? – suttogtam erőtlenül.

- Olyasmi, amihez a szüleink gratulálnának, ha elmondanám nekik – vont vállat a bátyám. – Életed első ölése, teljesen önállóan. De én nem örülök, veszélybe sodortad magadat – komorult el.

- Sajnálom – motyogtam, és megpróbáltam felállni. Nem ment.

- Gyere, Allie – lépett mellém Sebastian, és felemelt. Megint a karjaiban voltam, de most eszembe nem jutott volna sikítozni. Átöleltem a nyakát, és halkan sírni kezdtem.


 

Nos, mára (illetve kb. holnaputánig) ennyi. Remélem, tetszett! Hozzászólás lent, e-mail-cím balra, véleményekért nem harapok!

Nadett*

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.