Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alice Evans 1.rész

2012.08.21

 A nevem Alice Evans, tizenöt éves vagyok, illetve tíz nap múlva tizenhat. Legjobb – és egyetlen – barátnőm Rebecca, nekem Becky, ovis korunk óta ismerjük egymást, most is osztálytársak vagyunk. Van összesen egy anyám (Sue, 39 éves), egy apám (Steve, 43 éves), egy húgom (Sophie, 9 éves) és egy bátyám. És helyben is vagyunk. Ezt az egész napló-dolgot azért kezdtem el, mert nagyon aggódom a bátyámért, Sebastianért. Két évvel idősebb nálam, 18. Talán azért viselkedik furcsán, mert mindenki azt várja tőle, hogy felnőtt legyen, miközben még nem áll készen erre? Nos, fogalmam sincs.

De nagyon furcsa.


 

Kávé vagy iskola

 

Vállig érő, egyenes fekete hajamat ügyetlen copfba fogtam, és belenéztem a tükörbe. Nem voltam tökéletesen elégedett az eredménnyel, de az sosem leszek. Az én hajam önálló életet él. Szeretném, ha hullámos lenne, de szögegyenes. És, mint említettem, képtelenség normális copfot kötni belőle.

Szeretnék úgy kinézni, mint a bátyám. Vagy a húgom, vagy a szüleim. Ők mind szőke hajúak, anya és Sophie haja halványszőke, apáé és Sebastiané sötétarany, mindannyiuké göndör. A szemük is egyforma barna, nőneműeknél melegebb, világosabb árnyalat, hímeknél sötét, mint a dohányzóasztalunk fája.

Az én szemem kékeszöld.

Sokan pletykálnak arról, hogy engem örökbe fogadtak, de már kiskorom óta állítja az egész családom, hogy ez nem igaz. Talán anya valamikor megcsalta apát, talán szerettek volna egy második gyereket, de apától nem lehetett, talán... én hittem a szüleimnek.

Elfordultam a tükörtől, felkaptam a fekete, kitűzőkkel, Bacardi-kupakokkal és dobozos sörök nyitófüleivel teletűzdelt oldaltáskámat, és kiléptem az ajtón.

Iskolába mentem, és le akartam rázni a bátyámat. Sebastiannak valamiért mániája lett, hogy mindenhová velem jön, mintha valamitől meg akarna védeni. Közben viszont alig szól hozzám, mintha egy fárasztó kötelesség lennék csak. Senki nem kérte, hogy kísérgessen!

Némán osontam a falhoz simulva, nem foglalkoztam vele, hogy új fekete bőrdzsekimet összepiszkolom. Kicsit gót benyomását keltem, azt hiszem. De nem tehetek róla, a színes vagy világos ruháktól valahogy ideges leszek. Nem úgy, mint mindenki más a családomban: imádják a fehéret és mindent, ami színes. Lassan megszokom, hogy én vagyok a – szó szerint – fekete bárány.

- Hé, kisasszony – hallottam egy hangot és felnéztem. Sebastian állt előttem, farmerban és fehér pólóban. Nem tudtam nem bámulni, milyen izmos a testéhez simuló ruhák alatt. Az egész családom ilyen... csak én vagyok pici és törékeny, ahogy mondani szokták. Vagyis alacsony vagyok és nincs mellem.

- Mi van? – kérdeztem dühösebben, mint kellett volna, és hátravetettem a fejemet. Hajamból már ki is repült a gumi.

- Mi lenne? – vont vállat a bátyám. – Megyünk a suliba.

Az utolsó szót úgy köpte, mintha soha nem lett volna jeles tanuló, a szüleink drága kis büszkesége. Úgy tűnt, már nem érdekli az ilyesmi. Elkapta a kezemet és a kertkapu felé húzott.

- Gyere, előtte iszunk egy kávét.

Összefutott a nyál a számban, de kicsit zavarban is voltam. Miért? Miért fogja meg a kezemet és miért jövök ettől zavarba? A bátyám vagy mi... És miért olyan kedves most velem? Az előbb még bunkó volt. Folyton váltogatja, és teljesen logikátlanul...

Elhúztam a kezem és bólintottam.

- A kávé okés, ha meghívsz.

- Rendben – mosolyodott el, és felkapta szürke hátizsákját a földről.

Mindkettőnk táskáján ugyanazok a dolgok voltak. Életem első részegségét a bátyámmal együtt hoztuk össze, másfél éve, persze a szüleink nem voltak itthon, nyaralni vitték Sophie-t. Nekünk nem volt kedvünk menni, úgyhogy otthon hagytak minket. Sebastian első dolga volt bevásároltatni egy haverjával – aki nagykorúnak nézett ki, nem olyan kisfiús arca van, mint a bátyámnak – egy csomó piát. A havert elküldte, mi maradtunk, és megittuk az összeset. Akkor még jóban voltunk. Akkor még normálisan viselkedett.

Szóval a táskánkon gyűjtjük azóta a kupakokat és nyitófüleket, de csak azok számítanak, amiket mi ittunk meg. Versenynek indult, de lefújtam, mert egyértelműen Sebastian nyerte volna meg. Úgyhogy csak gyűjtjük.

Némán ittuk a kávénkat, egymással szemben ülve egy kis asztalnál a kedvenc kávézónkban. Én mindig csokiöntettel, tejszínnel és –habbal szerettem, Sebastian feketén. Annyira különbözünk.

- Ezt azért csinálod, hogy elkéssek a suliból, ugye? – kérdeztem. A bátyám elmosolyodott. Az a mosoly... akármelyik lányt megkaphatná magának, de ő nem akar barátnőt. Azt szokta mondani, ribancokat akar, akikkel jól szórakozik, aztán elfelejti őket. Gyűlölöm ezért.

- Nem tagadom – vont vállat. – Csak szeretném, ha rájönnél végre, ott nem tanulsz olyasmit, ami valaha is segítene rajtad az életben.

Rámeredtem a poharam fölött.

- Ezt hogy érted?!

- Hallottad – mondta könnyedén. – Kérsz még valamit?

- Most ugye viccelsz? – fakadtam ki, a kávézó teljes személyzete és vendégserege minket figyelt. – Arra pazarolod a pénzedet, hogy engem távol tarts az iskolától? – Nem szerettem oda járni, Yolanda és Aileen miatt. Előbbi szimplán utál, utóbbinak a fiúja és egyben Yolanda testvére, Bobby belém esett (nem is értem!) és ezért szakítottak. Most ő is szimplán utál. De tanulni szerettem, vagy legalábbis fontosnak éreztem!

- Allie...

- Nem érdekelsz! – vágtam rá dühösen. – Te maradj, ha akarsz, én bemegyek! És igen, odatalálok egyedül is!

Sebastian egy kétezrest csapott az asztalra, és utánam rohant.

- Alice, várj meg! – kiáltotta. Nem foglalkoztam vele, rohantam tovább az iskola felé. Nem voltam elég gyors.

Egy pillanat, én vagyok a legjobb futó az osztályban, és most tényleg úgy futottam, mintha az életemért rohannék. Hogy ért utol a bátyám?

Mindenesetre utolért, elkapta a könyökömet, és berántott egy sötét kapualjba. Eléggé a házfalba mélyedt ahhoz, hogy ne látszódjunk az árnyékban.

- Nem akartam megmagyarázni – sziszegte Sebastian, a falhoz szorított, arca centikre volt az enyémtől. – De úgy tűnik, muszáj lesz. Te nem tartozol közénk, Allie, és így olyan nem védhet meg, aki igen. Ha a szüleinkkel vagy, teljesen védtelenül maradsz, bármit is hiszel, és bármennyire is szeretnének ők is védeni, nem lehet. Én viszont nem léptem be, hogy rád vigyázhassak. Rám vagy utalva, Allie!

Dühösen ellökte magát tőlem és egyedül hagyott. Lassan lecsúsztam a fal tövébe, és hangosan zokogni kezdtem. Nem értettem semmit. Miről beszélt Sebastian? Ki véd meg kit? És mitől? És miért lennék ráutalva a bátyámra? És miért jöttem már megint zavarba attól, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz?

Úgy éreztem magam, mintha megerőszakoltak volna.

Nem is, rosszabbul.


 

Jó hír: már folytatom is.

Remélem, tetszett.

Más nincs. :)

Nadett*

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.